A Szent Péter-bazilika falai között eltöltött időnk felejthetetlen élményt nyújtott. A konklávé előtti utolsó szentmise varázslatos atmoszférája magával ragadott, ahogy a hívek együtt imádkoztak, és a szent hely szentelt fényei körülölelték a pillanatot.
A Szent Péter tér szinte még aludt szerda reggel, amikor megérkeztem. Legalábbis a napközbeni nyüzsgéshez képest most alig kószáltak néhányan a hatalmas piazzán. Az újságírók, rendőrök és önkéntesek többségben voltak a turistákhoz képest, akik csak lassan szállingóztak a térre, amely felett esőre állt az idő. A Szent Péter-bazilika azonban már ekkor is forgalmas volt, ahogy a csoportok szép rendben váltották egymást. Ebben az érdekes kontrasztban vártuk a konklávé első napját Rómában.
Úgy határoztam, hogy a konklávé előtti utolsó misét nem a sajtóközpont kényelméből figyelem, hanem személyesen tapasztalom meg a pillanat varázsát. Amikor áthaladtam a kültéri ellenőrzésen, ismét megérintett az a különleges atmoszféra, amelyet a hely sugall; minden egyes kő és szobor egy-egy titkos történet őrzője. Ahogy a bazilika felé haladtam, megpillantottam a svájci gárdistákat is, akik büszkén álltak őrségben, színes, reneszánsz stílusú egyenruhájukban, méltóságteljesen vigyázva a szent helyet.
Ahogy az épület monumentális lépcsőin felértem, a belső tér márványoszlopai és aranyszínű díszítései ezúttal is fenségesek és megindítóak voltak. A mennyezetről alászűrődő fények életre keltették a festett kupola angyalait, akik mintha a Szentlélek jelenlétét hirdetnék. A főbejáratot lezárták, mert a bazilika megtelt, tudatták csoportunkkal a Vatikán munkatársai, de hamar megnyugtattak, hogy érdemes várni kicsit, mert intézkednek, hogy aki részt akar venni a szentmisén, megtehesse. Így is történt, hamar a hátsó bejárathoz vezettek minket, a hívőknek fenntartott részt, ahol a padok vannak, elkerítették.
Kisebb mozgolódás után kiderült, hogy kerítettek további ülőhelyeket, én pedig éltem a lehetőséggel. Az oltárhoz képest balra, egészen hátul foglaltam helyet, amikor a szentmise szavai mélyen rezonáltak a szívemben, különösen Giovanni Battista Re bíboros prédikációja:
Azért vagyunk itt, hogy a Szentlélek segítségét kérjük, világosságáért és erejéért esedezzünk, hogy megválaszthassák azt a pápát, akire az egyháznak és az emberiségnek szüksége van a történelem ezen nehéz, összetett és gyötrelmes fordulópontján.
Ahogy fokozatosan közelebb kerültem, a mise végére már szinte az érsekek mellett ültem. Az imádság mély tengerébe merülve figyeltem, ahogyan a többség lehunyt szemmel, elmélyülten mereng a saját belső világában.
A Szent Péter-bazilika belsejét ünnepi fények és áhítatos csend lengte körül. A várakozás feszültsége fokozatosan átformálódott a remény és az imádság szelíd jelenlétévé. A bíborosok összegyűlve, mély hittel fordultak Isten felé, könyörögve, hogy adjon az egyháznak olyan pásztort, aki életszentségével és lelki mélységével elnyeri a Te tetszésedet, aki mindig éber és figyelmes néped gondozásában. A hívek szívükből fakadó imáikban csatlakoztak hozzájuk, kérve a Szentlélek bölcsességét és világosságát, hogy vezesse őket az úton.
A szent áldozás idején a Vatikán munkatársai precízen irányították a híveket kisebb csoportokba, biztosítva, hogy mindenki, aki vágyott rá, részesülhessen az áldásban. A hit és a közösség összetartó ereje szinte kézzelfoghatóan vibrált a levegőben,
Ezalatt a konklávé jelentőségéről gondolkodtam: vajon ki lesz az új pápa? Az első füstjelre este 7 óra után számítunk, amikor kiderül, sikerült-e a választás, vagy csütörtökön újabb szavazások következnek.
A szertartás zárásaként Re bíboros kérte a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását, hogy a Szentlélek világosítsa meg a bíborosok elméjét, és vezesse őket a korunk számára legmegfelelőbb pápa kiválasztásában. Az oltár körüli tér fokozatosan kiürült, de a falak még mindig őrzik a közös imádságok visszhangját, és a remény csendes, de annál erőteljesebb jelenléte ott lebeg a levegőben.
