Szele Tamás: Egy kis cionizmus A cionizmus fogalma sokak számára ismerős, de kevesen merülnek el igazán a mélyebb értelmezésében. A cionizmus nem csupán politikai mozgalom, hanem egy identitás és történelmi narratíva is, amely a zsidóság számára a hazaté

Legfeljebb cionista leszek. Annyi címkét aggattak már rám mások, hogy nehéz követni: anarcho-szindikalista lázadótól kezdve burzsujon át egészen a korruptig... Az utóbbit majd egy alkalommal megvitatom azzal, aki így vélekedett rólam, hiszen őszintén vágyom a korrupt életstílusra, de sajnos senki sem kínálja fel a megfelelő kenőpénzt, és különben sincs okom ilyesmire. Aki pedig megbélyegzett, valószínűleg csak attól tartott, hogy elcsenem tőle egy délkelet-ázsiai küldetést.

Hát, bevallom, fogalmam sem volt arról, hogy ilyen lehetőség létezik. Az illető legjobb barátja pedig velem együtt pihent a korrupcióval kapcsolatos ügyben, ő tiszta, én meg az ellentéte. Az emberek igazán különösek, vagy legalábbis következetlenek, ahogyan Radek elvtárs is mondta volna a kivégzése előtt.

Ez a megjegyzés azért került ide, mert az adott személynek ma valószínűleg nem lesz a legkellemesebb napja a naptár szerint. Talán még segíthetek is neki egy kicsit, ha lehetőséget adok neki, hogy lecionistázással tölthesse az idejét.

Arra, hogy két évvel ezelőtt példa és értelem nélküli támadás érte Izraelt. Leginkább egy mongol rohamhoz lehetne hasonlítani.

2023. október 7-én, 2500 Hamász-tag hatolt be a Gázai Övezetből Izrael területére, többek között a Nova zenei fesztiválra, amelyen több ezer fiatal gyűlt össze, megöltek több mint 1200 embert és 251 túszt ejtettek fogságba. Egy részük katona volt, de a többségük hétköznapi polgár, köztük sokan nem is voltak izraeli állampolgárok. Voltak, mert a fogságot nehéz úgy túlélni, hogy közben kínozzák és gyilkolják az embert. Válaszul az izraeli kormány hadiállapotot hirdetett, és megkezdte a Hamász ellen irányuló válaszcsapásokat, amelyek hatalmas pusztítást okoztak a Gázai Övezetben.

Izgalmas téma, hiszen a Hezbollah számára a Libanonban átélt események örökre megmaradnak az emlékezetükben.

Egyes izraeli túszokat sikerült kiszabadítani, mások meghaltak a fogságban. A túlélők hazatérésük után embertelen fogvatartási körülményekről, kínzásokról és szexuális erőszakról számoltak be.

A borzalmak részleteiről nem számolnék be, de tény, hogy a tatárjárás eseményeihez voltak mérhetőek. Annak idején esett ugyanis meg, hogy egy alföldi faluban egy asszony a gyermekeivel együtt egy kiirtott faluban - nem lévén, hova menekülniük - a búbos kemencébe bújt. A mongolok ezt észrevették. És elevenen megégették az egész családot. Ilyesmik történtek két évvel ezelőtt is.

Mindeközben a Hamásszal egyeztetve a libanoni Hezbollah is támadásba lendült északi irányból. Minden arra mutatott, hogy Izrael állam gyilkos harapófogóba került.

Lehetséges volt ezt előre megjósolni?

A rendelkezésünkre álló információk alapján léteztek olyan előrejelzések, amelyek felhívták a figyelmet a várható eseményekre. Azonban ezek a jelentések vagy nem jutottak el a katonai és politikai vezetéshez, vagy ha mégis, nem kaptak megfelelő figyelmet. Pedig egy alapos légicsapás a Gázából kivezető útvonalakon megelőzhette volna a támadást. Érdemes megjegyezni, hogy Izraelben hónapok óta zajlottak a tüntetések Netanyahu alkotmánymódosításai ellen, de ez nem befolyásolta a harckészültséget. Benjamin Netanyahu számára akár jól is jöhetett volna egy átlagosnak nevezhető rakétatámadás-sorozat, mivel az elterelhette volna a figyelmet belpolitikai ügyeiről. Ugyanakkor ez a forgatókönyv még tőle is távol állhatott. Egy kultúrált társadalomban az ember nem igazán számít arra, hogy salakmotoros beduinok fogják lemészárolni, megerőszakolni és kínozni a lakosság jelentős részét.

A kultúrált világ egy emberként reagált, és kiállt a megtámadott Izrael mellett – ám nem sokkal később hirtelen megváltoztatta álláspontját, és a Hamász oldalára helyezkedett.

Miért? Mert minden kérdés mögött ott rejtőzik egy mélyebb értelem, egy kíváncsiság, amely arra ösztönöz bennünket, hogy felfedezzük a világot és saját magunkat. A „miért” nem csupán egy egyszerű kérdés, hanem egy kapu, amely új lehetőségeket nyit meg előttünk, és segít megérteni az okokat és következményeket. Az életünk során számos „miért”-tel találkozunk, és mindegyik egy újabb lépést jelent a tudás és a tapasztalatok felé. Éppen ezért érdemes mélyebben is elgondolkodni rajta, hiszen a válaszok keresése során gazdagabbá válik az életünk.

A helyzet bonyolultsága több okból fakad. Az első és legfontosabb tényező, hogy a Hamász minden elérhető propagandaisztert bevetett, követve az orosz propaganda jól bevált stratégiáit, hogy megpróbálja bizonyítani, hogy ők, akik szörnyű bűncselekményeket követtek el asszonyok, gyermekek és civilek ellen, valójában áldozatok. Minden a Pistike visszavágásával kezdődött. És ők? Gyilkolás? Ugyan már, hiszen 73 évvel ezelőtt a nagypapájuk, Abu Halef ben Abdullah egy izraeli katona nézésétől is megsértődött a halpiacon, aki elvette tőle a kovás puskáját. Szóval, értsük meg, hogy a sérelmeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, azokat meg kell torolni.

Az egyik fő indok, amiért Izrael védekezik, az az, hogy nem élnek ott ostobák. Gondoljunk csak bele: ha nem tennének ellenállást, és hagynák, hogy "a folyótól a tengerig" brutális módon kiirtsák polgáraikat, akik a legrosszabb kínzásokon mennének keresztül, a civilizált világ ugyan sajnálkozna az elvesztett életek miatt, de az ENSZ már rég elismerte volna egy új palesztin állam létrejöttét, amely a több millió halott emlékére épült volna.

Ja, bocs: már elismerte, csak a több millió halott az izraeli fegyveres erők beavatkozása miatt elmaradt. De hát az ENSZ Biafra óta nem képes megoldani egyetlen valódi problémát sem, szerintem be kéne csukni egy kerek szobába, egy üveggolyóval és egy fakockával, az üveggolyót elrontaná, a fakockát begurítaná a sarokba.

Na, de hát Izrael védekezett. Ez katonai szempontból korábban soha, vagy csak nagyon ritkán látott kihívásokkal járt. Az alagútrendszer például maga a rémálom. Nem igaz, hogy ilyesmivel még sosem találkozott a hadtörténet, kapásból csak a kappadókiai Derinkuyu földalatti város jut eszembe, Odessza katakombái és a vietnami alagutak. Derinkuyu esete érthető és logikus: ott állandóan hadak mászkáltak fel és alá, jó volt elbújni előlük, akár a föld fenekébe is, Odesszáé kicsit bonyolultabb, ugyanis az tulajdonképpen egy csatornarendszer volt lánykorában, de ez elég régen volt, mára már ember nem tudja, mikor és ki bővítette milyen irányokban és mi célból, minek következtében a német alakulatok nem örültek annak, hogy egy ilyen földalatti terület szó szerint megszállhatatlan.

A labirintus rejtélyes és bonyolult világot teremt, ahol a falak között elveszhetnek az idő és a tér határai. Minden kanyar mögött új meglepetések várnak, és a sarkoknál gyakran felbukkanó árnyak izgalmat és feszültséget cseleznek ki. Az útvesztő titkai csak a bátrak számára tárulnak fel, akik mernek szembenézni a bizonytalansággal, és felfedezni a mélyben rejlő válaszokat. Minden lépés egy új döntés, minden lélegzetvétel egy új lehetőség, hogy megtaláljuk a kiutat a zűrzavarból, vagy éppen ellenkezőleg, még inkább elmerüljünk a labirintus varázsában.

A vietnami alagutak annyiban különböznek az előző kettőtől, hogy azok nem alkottak összefüggő rendszert. Nem lehetett őket sem vízzel, sem gázzal elárasztani, és az amerikaiaknak ehhez általában nem is volt túl nagy kedvük. A gázai alagutak teljesen másfélék. Egyszerűen nincs bennük sem összefüggés, sem rendszer. Annyi van, hogy jelentős részük civil, sőt, humanitárius létesítmények, kórházak, iskolák alól indul, rögtön a rakétaindító mellől... és nincsenek összekötve. Gyakorlatilag halálcsapda minden támadó számára. Azt sem lehet tudni, melyiknek hol van a vége. Ha lehetne, be is lehetne robbantani a két végüket, aztán aki lent volt, telefonáljon, hogy ássák ki.

Valóban, az izraeli haderő eddigi legkimagaslóbb teljesítményeit mutatta be, kezdve a csipogók megsemmisítésével egészen a Hezbollah erőinek szinte teljes eltüntetéséig. Mindazonáltal a civilizált világ ezt a lépést nem nézi jó szemmel. Gondoljunk csak bele: ha egy csipogó felrobban, azzal nemcsak a tulajdonos, hanem a közvetlen környezete is veszélybe kerülhet. Ki tapasztalt már ilyesmit a saját bőrén?

Hát bizony, Jean, teljesen elámulok! Hozd csak ide azt a repülősót!

Mindenképpen szükség volt a terrorszervezetek vezetőinek semlegesítésére. Ezek az egyének nem hasonlíthatók Nagy Szaladdinhoz, aki egyfajta lovag és úriember volt a maga sajátos módján. Bár nem volt hibátlan, a La Féve templomosainak sorsa sosem feledhető.

Jelenleg tehát hogyan áll a helyzet?

Ez az ostoba, szadista, embertelen és tegyük hozzá: értelmetlen orvtámadás gyakorlatilag olyan katonai helyzetbe hozta az úgynevezett "Ellenállás Tengelyét", tehát az iszlám fundamentalizmus politikai erőit, hogy ahhoz képest Napóleonnak a waterlooi csata után még enyhe optimizmusra lett volna oka. Irán nagy bajban, Libanon romokban, Gázáról tárgyalnak még, de ki tudja, mi lesz a vége, a Hamász épp egy fajta megadást fontolgat, de úgy, hogy az ne megadás legyen... Törökország röhög a markába, Egyiptom kiszáll a partiból, igazság szerint úgy elverték őket, mint a kétfenekű dobot.

De mi volt ennek a szándéka?

A létezésének megkérdőjelezése Izrael számára nem csupán politikai kérdés, hanem egy sokkal mélyebb és bonyolultabb globális dinamikát is tükröz. Az iszlám politikai fundamentalizmus célja egy hatalmas muzulmán közösség létrehozása lenne, mely Dagesztántól Kairóig és Isztambultól Kazahsztánig terjedne. Ennek az új kalifátusnak a középpontjában állna Izrael, amely nem igazán illeszkedik az iszlám államok sorába. Ha ez a hatalmas egység létrejönne, a politikai viszonyok figyelembevételével elképzelhetetlen zűrzavar keletkezne. Hogyan is oldanák meg a mélyen gyökerező síita-szunnita feszültségeket? Ki lenne a kalifa, és hogyan osztanák meg a hatalmat? Mi lenne a terrorszervezetek szerepével? Az ilyen forgatókönyvek inkább rémálomra hasonlítanak, mintsem valóságbeli lehetőségre, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az iszlám tanításai nem ezt a fajta erőszakos terjeszkedést szorgalmazzák.

Ellenben morálisan komoly kárt sikerült okozniuk. Épp a minap ért támadás egy manchesteri zsinagógát, melynek során többen elhunytak, még többen megsebesültek. Röviddel a támadás után utcára vonultak a helyi erők, de nem azért, hogy tiltakozzanak a városukat ért méltatlan és aljas terrorcselekmény ellen, hanem annak okából, hogy intifádát követeljenek.

Kérem, engedjék meg, hogy ezután egy kicsit kételkedjek a manchesteri és más helyi hatóságok intellektuális képességeiben.

A kultúrált közönség naivan elfogadta a farkas szavait, miszerint a vérengző bárány támadta meg, és azt is, hogy mindez akkor esett meg, amikor az ordas nyugodtan legelészett és kérődzött a zöldellő réten.

Ne tévesszük össze a dolgokat: nem állítom, hogy a világ minden muzulmánja támogatná a borzalmakat. Sőt, személyesen is ismerek olyan embereket közülük, akik mélyen szégyellik és sajnálják az eseményeket. A probléma valójában a politikai vezetők körül forog, akik óriási üzletet látnak az értelmetlen terrorháborúkban. Számukra a pénzügyi haszon elsődleges, és az, hogy mi történik a saját népükkel vagy Izraellel, már nem érdekli őket.

Mondjuk visszaadják a túszokat, akik közül olyan 19-20 fő lehet életben. Ha ugyan élve adják őket vissza. Ettől a fenyegetés továbbra is ott marad. Minden békeszerződés annyit fog érni, amennyit a papír, amire írták.

Izrael védekezni és támadni fog, mert nincs más választása - "én bréra", ahogy ezt arrafelé mondják. Ezzel Izrael a civilizált világot is védi, csak ez a művelt közönséget nem túlzottan érdekli.

A terrorszervezetek továbbra is aktívan folytatni fogják tevékenységüket, hiszen ez a létformájuk, és nem is rosszul boldogulnak benne. Irán is valószínűleg támogatni fogja őket, annak ellenére, hogy gazdasága nem csupán gyenge, hanem mélyen a romok alatt vergődik. Az ISIS-K és az Al-Kaida előretörése a Kaukázusban és Közép-Ázsiában egyre inkább várható. Törökország, Egyiptom és Azerbajdzsán saját politikai és gazdasági érdekeik védelmében igyekeznek majd távol maradni a perzsa hatalmi játszmáktól, ahogyan az Egyesült Arab Emírségek is.

Ha tudnám, mi lenne a megoldás, már rég itt lenne, de sajnos fogalmam sincs róla. Ez bizony még Churchillnek is komoly kihívást jelentene.

Jelenleg a túszok visszaadására koncentrálnak, utána pedig rugalmasan kell reagálni a nyilvánvalóan romló helyzetre.

Október hetedike gyásznapját soha, de soha nem felejthetjük el. Ennek a napnak az emléke örökre velünk marad.

Sajnos, "én bréra", nincs más opciónk. A megbocsátás ismeretlen fogalom, és a feledés sem létezik számunkra.