Az ásítás számos dologra utalhat, és sokféle jelentéssel bírhat. Leggyakrabban fáradtságra, unalomra vagy oxigénhiányra utal, de érdekes módon a szociális interakciókban is szerepet játszhat. Az ásítás gyakran ragályos, ami azt jelzi, hogy az emberek érze
Az ásítás nem feltétlenül az unalom vagy a fáradtság jele. Gyakrabban ásítunk stresszes szituációkban, erős koncentrációt igénylő helyzetekben, illetve az is reflexes ásítást válthat ki, ha mást ásítani látunk. Az is kiderült, hogy néha az agy hőmérsékletének szabályozása érdekében van rá szükség. A gyakori ásítozás akár betegség, kóros állapot jele is lehet.
Ásítás közben mélyen belélegzünk a szánkon át, és sokaknál ez a folyamat hangok kíséretében zajlik. Társaságban sokan próbálják elfojtani ezt a természetes reflexet, hogy elkerüljék az udvariatlanság látszatát, hiszen mások esetleg az unalom jelének tekinthetik. Pedig valójában az ásítás egy szociális kifejezőeszköz, amelynek gyökerei egészen az állatvilágig nyúlnak, és csupán ritkán utal unalomra. Gyakrabban inkább a fáradtság jele lehet, de még ez sem a legfőbb ok: gondoljunk csak arra, amikor egy frissítő éjszakai alvás után, reggel nyújtózkodva ásítunk egy nagyot – ilyenkor nyilvánvaló, hogy nem küzdünk álmossággal vagy fáradtsággal.
Mivel az ásítással nagy mennyiségű oxigént veszünk fel, a tudósok sokáig azt feltételezték, hogy az ásítási reflexszel az agyunk megnövekedett oxigénigényére reagál a szervezetünk. Továbbgondolva, a viszonylagos oxigénhiány magyarázat lehetne a fáradtságra is. Ez az elképzelés azonban mára túlhaladottá vált. Napjainkban a kutatók inkább az ásítás és a teljesítőképesség összefüggéseire fókuszálnak. Egyes tudósok úgy vélik, hogy az ásítás serkenti az agy vérkeringését, ezáltal frissít fel bennünket. A sok teória ellenére azonban ma még mindig nem tudjuk a pontos választ arra, hogy miért is ásítunk.
Az ásítás különös jelensége nemcsak az egyénre, hanem a társadalmi kapcsolatokra is hatással van. Valóban, amikor valaki a közelünkben ásít, hajlamosak vagyunk mi is átvenni ezt a cselekedetet, függetlenül attól, hogy az illető egy közeli barát, családtag vagy akár egy idegen. Ezt a jelenséget a szociális interakciókban mutatkozó hasonlóságokkal magyarázzák. Érdekes módon, a természetben is találkozhatunk hasonló viselkedéssel. Például a farkasok és oroszlánok esetében a fajtársak ásítására adott reakciók nem csupán véletlenszerűek, hanem a közösségi kötelékek erősítésének részei. A háziállatok, mint a kutyák és macskák, szintén érzékenyek e jelenségre: ha a gazdi ásít, gyakran a kedvencük is követi a példát, és ez a kölcsönös hatás egyfajta érzelmi összekapcsolódást is jelent. A Kruger Nemzeti Park oroszlánjainak viselkedését vizsgáló kutatók megfigyelései szerint az ásítás valóban hozzájárul a falka összetartozásának érzéséhez. Ez a kapcsolati funkció az emberek között is megjelenhet, hiszen az ásítás nem csupán egy egyszerű fiziológiai reakció, hanem a társas empátia kifejeződése is. A tükörneuronok, amelyek felelősek mások viselkedésének megértéséért, kulcsszerepet játszanak ebben a folyamatban. Ezek a neuronok nemcsak az ásítást, hanem az érzelmi reakciókat is befolyásolják: amikor látjuk, hogy valaki szomorú, gyakran mi is együttérzően reagálunk, és ha örömet látunk, hajlamosak vagyunk együtt nevetni. Tehát, ha mi is ásítunk, amikor más ezt teszi, az nemcsak a fáradtság jele, hanem az empátia és a társas kapcsolatok erősítésének kifejeződése is. Ezáltal az ásítás egy pozitív emberi tulajdonság megnyilvánulása, amely messze túlmutat az unalomra utaló sztereotípiákon.
Valójában még az is elegendő, ha csupán az ásításra gondolunk (vagy éppen olvasunk róla, mint ahogyan most Ön is teszi), és máris egy ásítást csalhatunk az arcunkra.
Az ásítás szociális jelzésként való jelentősége mellett fontos megemlíteni, hogy szorongás, bizonytalanság vagy stressz hatására is gyakrabban megjelenik. Azokban a helyzetekben, ahol fokozott figyelemre van szükség, szintén gyakori ez a viselkedés, legyen szó akár állatokról, akár emberekről. A jelenség tehát nem csupán biológiai reakció, hanem szociális interakciókban is megnyilvánul, tükrözve az adott szituációk feszültségét vagy a figyelem iránti igényt.
Az "ásítás" jelensége, amely néha szinte feltűnően ragadós, teljesen természetes és ártalmatlan dolog. Azonban, ha valaki folyamatosan és túl gyakran ásít, az figyelmeztető jel lehet, ami mögött valamilyen probléma húzódhat meg:
Amerikai kutatók felfedezték, hogy az ásítás gyakorisága évszakos változást mutat. Nyáron, amikor a külső hőmérséklet megegyezik az emberi testhőmérséklettel vagy magasabb annál, ritkábban ásítozunk, a meleg levegő belélegzése ugyanis nem hűtené az agyat. Télen ezzel szemben megéri ásítani, az állkapocs megmozgatása fokozza az agy vérellátását, így a hőmérsékletét is könnyebb szabályozni. A mélyen belelélegzett külső levegő hozzájárul a szürkeállomány hűtéséhez.
A kutatás során összesen 80 felnőtt önkéntes kapcsolódott be a vizsgálatokba. A kísérletet két különböző időszakban hajtották végre: kora nyáron, amikor a hőmérséklet elérte a 37 °C-ot, és télen, amikor a külső hőmérséklet 22 °C-ra csökkent.
A kutatók azt is vizsgálták, hogy a tesztszemélyek milyen gyakran ásítottak, ha ásító emberek fényképét mutatták nekik. Tudjuk, hogy az ásítást "el lehet kapni", de az évszaktól is függ, hogy milyen mértékben. Télen a résztvevők 45%-a ásított az ásító kép láttán, nyáron viszont csak a 24%-uk. Az eredményt más tényezők is befolyásolták, így például az, hogy a tesztszemély mennyire volt kipihent a vizsgálatok elvégzésekor.
Az agyhűtés hipotézise arra utal, hogy a környezet hőmérsékletének hatása összefügg az ásítás gyakoriságával. Ezen elmélet szerint az ásítás nemcsak reflexív válasz, hanem kontraproduktív is lehet, főleg amikor a külső hőmérséklet megegyezik a test hőmérsékletével vagy annál alacsonyabb. Ilyenkor az emberek hajlamosabbak elkerülni az ásítást.
SM és epilepszia
A kutatók elsőként bizonyították, hogy az ásítás frekvenciája a különböző évszakokban más és más. Ez a felismerés az olyan betegségek jobb megértését is szolgálja, amelyek hőszabályozási zavarokkal és gyakori ásítással járnak, mint például a szklerózis multiplex és az epilepszia.
A gyakori ásítás figyelmeztető jel lehet, amely segíthet az alacsonyabb hőszabályozással összefüggő egészségügyi problémák azonosításában.
