Mi történne, ha Magyarország egy coach segítségét kérné? Hodász András a nemzet lelkiállapotának mélyebb megértéséről osztja meg gondolatait.

Néha elmerengek azon a különös képzeletbeli színtéren, ahol Magyarország mint egy ügyfél lép be a coaching szobámba, és helyet foglal a kanapémon. Milyen rejtett érzelmek és történetek bontakoznának ki, ahogy megosztaná velem a múltját? Milyen belső konfliktusokkal és kihívásokkal küzdene, miközben feltárná a saját identitását és jövőjét? Talán a múltbéli sérelmek, a jelenlegi feszültségek vagy a jövő miatti aggodalmak formálnák a beszélgetésünket. Milyen eszközökkel tudnám neki segíteni, hogy szembenézzen ezekkel a nehézségekkel, és megtalálja a saját útját? Ez a gondolatkísérlet lenyűgöző és inspiráló, hiszen nemcsak Magyarország története, hanem a benne élő emberek sorsa is a felszínre törne, gazdagítva ezzel a közös tapasztalatainkat.

A segítő szakmában emberek egyedi történeteivel és érzéseivel foglalkozunk. A coaching során bár a jelenre és a jövőre helyezzük a hangsúlyt, az ülések alatt igyekszünk felfedezni azokat a mechanizmusokat is, amelyek az életük irányításáért felelősek. Olyan összefüggéseket és mintázatokat keresünk, amelyek nem feltétlenül mélyen rejlő, tudattalan okok, mint a pszichoterápiás megközelítésekben, hanem gyakran olyan megszokott viselkedési minták és gondolkodási keretek, amelyek gátolják a fejlődést és a továbblépést.

Egy coaching ülés során gyakran előfordul, hogy a kliensek olyan visszajelzéseket kapnak, amelyeket valahol mélyen már sejtettek, de a kifejezés formájában való megszólalás meglepő erejű hatással bír. Ezek a pillanatok, amikor a szavak életre kelnek, sokszor elindítanak olyan átalakulásokat, amelyek megváltoztatják az életünket. Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy a magyar társadalom milyen kihívásokkal és elakadásokkal néz szembe, és mit tehetnénk annak érdekében, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Mert végső soron ez a célunk: harmóniában lenni önmagunkkal. Személyes véleményem szerint a magyar nép sokszor nem találja a helyét, és ez megmutatkozik a mindennapokban is.

Nem meglepő, hogy egy viharos ezer év áll mögöttünk. Mohács, 1848, Trianon, 1956, a szocializmus négy évtizede – mindezek a veszteségek és sérelmek mélyen beleivódtak a kollektív emlékezetünkbe. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy nemzeti ünnepeink túlnyomó többsége valamilyen trauma felidézésére összpontosít. Érdekes módon sosem a győzelmeinket ünnepeljük, ami nem igazán segíti a lelki gyógyulásunkat. Olyan, mintha egy kliens folyamatosan ugyanazt a fájdalmas történetet ismételné: arról, hogy elárulták, legyőzték, bántották és elnyomták.

Ez egyfajta poszttraumás tünetegyüttes, ahol a múlt fájdalma nem gyógyul, hanem újra és újra feltépődik. Mint amikor valaki megakad a gyászfolyamatban. Megoldás lehetne a megbocsátás, és a sérelmek elengedése, ami viszont sokak szemében valószínűleg hazaárulással ér fel.

"Megbocsátani Trianont? Elfelejteni 56-ot? Teljesen elképzelhetetlen!"

A traumafeldolgozás kezdetén teljesen érthető, hogy heves érzelmi reakciókat tapasztalunk. A sérelem közvetlen átéltetése után senki sem vágyik a megbocsátásra; ez természetes reakció. Ahogy azonban egyre mélyebbre merülünk a gyógyulás folyamatában, sokan képesek lesznek elengedni a haragjukat, és felismerni, hogy a megbocsátás nem csupán kötelezettség, hanem lehetőség is, amely segíthet a múltban való továbblépésben. Ha ragaszkodunk a sebeinkhez, a gyógyulás útja hosszú és fájdalmas lesz. Magyarokként érdemes lenne azon munkálkodnunk, hogy elengedjük a veszteségeinket, megbocsássunk azoknak, akik ártottak nekünk, és helyette a jövőnkre, a sikereinkre és az álmainkra összpontosítsunk.

Aztán valószínű feltűnnének a komoly önértékelési problémák is, amihez társul egyfajta nárcisztikus sebezhetőség is. A magyar társadalom úgy tűnik meglehetősen ambivalensen viszonyul saját magához: egyszerre hatalmasnak és kiválasztottnak látja magát, mindemellett mély sértettséggel és önbizalomhiánnyal küzd. Egyszer azt hangsúlyozzuk, hogy mennyire különleges, egyedülálló nép vagyunk, hány Nobel-díjast és híres embert adtunk a világnak, máskor mintha belesüppednénk az önsajnálatba, és annak a mantrázásába, hogy a világ ellenünk van, nem érti meg, nem respektálja a nagyságunkat, hisz nem kaptuk meg a várt elismerést.

Egy elterjedt jelenség, amit gyakran észlelek, hogy sokan a saját értéküket más kultúrák vagy nemzetek leértékelésével próbálják alátámasztani. Olyan, mintha valaki folyamatosan azon fáradozna, hogy a saját jelentőségét hangsúlyozza, miközben másokat szándékosan kisebbít.

Azzal a görcsösséggel, ami nem épp belső stabilitásra vall. Ha egy kliens hasonló viselkedési mintát mutatna, azt gondolnám, hogy nincs helyén az önbecsülése, hisz az túlzottan a külső visszajelzésektől, mások elismerésétől függ. Azt tanácsolnám neki, hogy próbálja magát a maga realitásában látni, és nem másokhoz hasonlítani.

Lássa a sikereit és a hibáit is, magyarázkodás nélkül. Lássa magát olyan valakinek, aki követett el hibákat élete során, de ettől nem lesz kisebb, sem rosszabb másoknál, csupán emberibb, és valóságosabb. Az igazi önbecsüléshez az út a saját realitásunk elfogadásán át vezet, aminek része minden sikerünk és a kudarcunk. És ehhez nincs szükség sem a külső elismerésre, sem arra, hogy lenézzünk másokat.

A népzene, a költészet, a nemzeti himnuszaink nagyrészt a fájdalmat tematizálják. Ez utalhat depresszív hajlamra, egyfajta kulturálisan megerősített rezignációra. Ehhez járul egy erős introvertáltság, bizalmatlanság az idegenekkel szemben. Ez egyértelműen megjelenik az Európához való viszonyunkban: úgy tűnik szeretnénk oda tartozni, de nem bízunk benne, és szinte kényszeresen hangsúlyozzuk az autonómiánkat. Vágyakozunk oda, de haragszunk is rá. Mai napig fel-felbukkan a sérelem, hogy mi védtük Európát a török ellen, hol a köszönet. Ez a jelenség jóval túlmutat a politikai kampány szlogeneken. Ez valami olyasmi, ami évszázadok óta jelen van a gondolkodásunkban. Mindemellett könnyen elhisszük, hogy valaki kívülről ártani akar nekünk, nem véletlen, hogy nagyon gyorsan szárnyra tudnak kapni az ilyen témájú összeesküvés elméletek.

Talán a legfájdalmasabb tünet azonban a belső szétszakítottság. Közhelyesen hangzik, hisz naponta emlegetünk szekértáborokat, véleménybuborékokat. Tudni kell azonban, hogy ez jóval messzebb nyúlik vissza a történelmünkben.

A helyzet nem csupán az elmúlt másfél évtized terméke, és nem csupán a negyven év szocializmusának következménye, bár kétségkívül ezek is hozzájárultak a problémákhoz. Történeti tanulmányaim során, még az egyetemi éveim alatt, rábukkantam egy 1519-ből származó írásra, melyet az akkori velencei követ készített a magyar népről, tehát rólunk. Érdemes elolvasni: a szöveg arra figyelmeztet, hogy ha a magyarok összefognának, országuk gazdagsága lehetővé tenné számukra, hogy bármilyen ellenséggel szemben megvédjék magukat. Sajnos azonban mindenki csak a saját érdekeit keresi, és ha teheti, a közvagyonban kíván gyarapodni, más népeket pedig nem becsülnek. Közösen ünnepelnek, mintha testvérek lennének, miközben titokban egymás ellen mesterkednek. (E sorokat Polonyi Dezső: A magyar királykérdés című munkájából idézem.) Fájdalmasan ismerősnek tűnnek ezek a szavak. Olyan érzés, mintha a mai valóságunkat tükröznék. A magyar társadalom szétszakítottsága komoly kihívást jelent, és az életünk szinte minden területén érzékelhető. Nem csupán a családok és baráti körök szintjén, és nem csupán a politikai nézeteltérések miatt. Évszázadok óta fennáll a feszültség a vidék és a főváros, a konzervatív és liberális nézetek, a keleti és nyugati mentalitások, az értelmiségiek és a munkások, valamint a pesti és budai közösségek között.

Ezek a szegmensek képtelenek egymással harmóniában élni, ami folyamatos belső feszültséget generál a mindennapjainkban. Amikor egy ügyfélnél ilyen mélyreható ellentmondások bukkannak fel, az nem csupán állandó frusztrációt, hanem sok esetben súlyosabb problémákat is eredményezhet. El kellene jutnunk odáig, hogy felismerjük: mindannyian magyarként osztozunk egy nyelvben, és közös célért dolgozunk nap mint nap. Mindenki a saját szerepében és egyedi módján járul hozzá ehhez. Nincs okunk arra, hogy ne támogassuk egymást. A sokszínűség nem fenyegetés, hanem érték, amely gazdagít minket.

Ha felfedezzük egymás értékeit, és megtanuljuk megbecsülni, akkor gyarapíthatjuk egymást. Együtt többek leszünk. Tudom, külön téma lehetne, hogyan tudunk a szocializmus örökségével megküzdeni. Ebben a kérdésben komoly szembenézésre és megbocsátásra lenne szükség, hiszen évtizedeken keresztül magyar jelentett magyarról, és magyar kínzott magyart. Ezek a traumák nem múlnak el nyom nélkül. Itt lenne az idő megtenni ezen az úton is az első lépést a kiengesztelődés felé.

De nem csupán negatív hírek érkeztek. Mint ahogyan az a legtöbb kliens esetében tapasztalható, nálunk is működnek a védekezési mechanizmusok. Különösen a humor, amely egy kiforrott és érett stratégia a nehézségek és traumák okozta fájdalom ellen. Nyugodtan állíthatom, hogy a markánsan önironikus és szatirikus humorunk egyedülálló és különleges, amiért joggal lehetünk büszkék. Továbbá, rengeteg belső erőforrással bírunk: a túlélőképesség, a kreativitás és a kitartás éppúgy jellemző ránk, mint a korábban említett aspektusok. Ha Magyarország mint kliens ülne velem szemben, ezeket a belső erősségeinket emelném ki.

Olyan embert látok, aki komoly mélységeken ment keresztül, és ezek a tapasztalatok éppúgy gazdagították az életét, mint ahogy megpróbálták azt. Minden adottság megvan benne ahhoz, hogy szembenézzen a múltjával, és ha bátorsággal és elszántsággal él a lehetőségeivel, csodálatos jövő várhat rá.

A kérdés ezek után csupán ennyi: képesek vagyunk-e együtt segíteni neki, azaz magunknak ezen az úton? Mert ha igen, akkor Magyarországból - ebből a sokszor önmagával és a világgal is harcoló kliensből - lehetne egy békésebb, harmonikusabb személyiség, és talán egyszer tényleg egy boldogabb ország.