Természetesen! Itt van egy egyedi változat a megadott címről: **Lošonská Dékány Nikolett: Tartsunk egy beszélgetést!** Ha további részletekre van szükséged, vagy szeretnél egy konkrétabb szöveget, kérlek, jelezd!

Csodásan indul a reggel! Ma nem kell korán felkelnünk, ami igazán üdítő. Az utóbbi időben, mióta Matyi magától is ügyesen le tud mászni az ágyról (hurrá, tapsvihar!), sikerült magamnak, de leginkább magamnak, még plusz 20 percet nyernem. Ezek alatt az értékes percek alatt próbálom összeszedni magam, és végre kiszabadulni az ágy melegéből. Közben Matyi felfedezőútra indul, és bejárja a szoba minden zugát. Leugrik az ágyról, felforgatja a pelenkázó polcát, elmerül a teraszra néző paradicsompalánta csodáiban, összenyálazza a tükröt, majd büszkén megcsókolja saját tükörképét. Ezután visszamászik az ágyra, hogy újra kezdje a kalandját. Lemegy az ágyról... és a móka folytatódik. Amíg el nem fárad, vagy amíg meg nem sajnálom, hogy mindezt egy teli pelenkával kell végigcsinálnia. Biztos nem lehet kellemes – gondolom magamban. Ez a kis huncutság a napom elindításának leggyakoribb motorja. Matyi új „ágyról letolatok” képessége valóban új lehetőségeket nyit meg előttünk, különösen az én belső békém szempontjából. Persze ez csak egy képzeletbeli ajtó... Igazi ajtókat még nem próbál nyitogatni, kivéve a kis szekrényajtót, ami számára is elérhető.

Megmosom az arcomat és a fogaimat, majd jöhet a fésülködés. Igen, mindez egyszerre történik. Matyi is ott van, segít minden lépésnél. Hát nem igaz, hogy ha én őt támogatom, ő is nekem segít? - gondolom magamban. Persze nem csinálja mindezt egyedül. Még nem. Igen, tudom, ez a tempó lassúbb, de hát az időnk végtelen, mint a tenger. Semmi sürgős dolgunk nincs, csak annyit kell tennünk, hogy átvészeljük a napot. Meg persze főznünk kell, takarítani, rendet rakni, vasalni, mosni - "blablabla" - ahogy ő szokta mondani. A kis játék után végre rászánom magam a kávéfőzésre is, és Matyi boldogan segít itt is. A kávédaráló az egyik kedvenc játéka. Amikor végre elkészül a kávé, valami csoda folytán nem jön azonnal, hogy megkóstolja, hanem hagyja, hogy nyugodtan megigyam. Pedig most is abba a pocahontasos bögrébe öntöttem, amire különösen rá van kattanva. Hah, micsoda nap ez! El sem hiszem, ou-jehhhh!

Miután beveszünk egy adag D-vitamint, és alaposan megmossuk az ő kis fogacskáit is, vidáman állok neki a reggeli elkészítésének. Zabkása kerül az asztalra, mindkettőnknek, persze a korunknak megfelelő módon felturbózva. Szó szerint nekivetkőzünk a reggeli rituálénak: odaadom neki a kanalat, tele finom anyaggal, ő pedig izgatottan megfogja, a szájához emeli, majd ügyesen megfordítja a szájában, lenyalja, megrágja, végül lenyeli. Közben én is gyorsan bekanalazok egy falatot a saját tálamból, mert ha most nem, akkor soha. Szinte egyszerre fejezzük be az evést. Micsoda szinkron, micsoda harmónia, micsoda idilli pillanat!

Már ennyi az idő? Öltözés. Séta! Én is készen, ő is kész, minden kész, menjünk. Mennénk is, de akkor megcsörren a telefonom. A férjem hív, hogy otthon vagyunk-e, mert akkor 20 perc múlva jönne a Nemtommáki kicserélni a vízórát, amit két hete már mindenkinél kicseréltek a lakóházban, csak mi épp akkor nem voltunk itthon. Na jó, akkor mondd meg neki, hogy jöhet. Akkor nem lesz séta, akkor majd alszik itthon.

Természetesen már csak egy hajszál választja el Matyit az álomvilágtól, amikor megcsörren az ajtó. A szemei úgy ugranak fel, mintha éppen egy nyolcórás, megszakítás nélküli álomból ébredt volna. Persze, ő nem tudja, milyen is az, mivel én már régóta nem emlékszem rá. Na jó, akkor mégsem alszik itthon. Várjunk csak a bácsira, végül is csak 15 perc az egész, aztán irány a park, ahol pihenhetünk egy kicsit. Éppen a folyamat közepén tart, legalábbis az én megítélésem szerint, amikor megcsörren a telefonja. Felveszi, és hosszú percekig beszél valakivel. Kezd fogyni a türelmem. Hogy lehet pont most ilyet csinálni? Pont nálunk, pont akkor, amikor Matyinak már rég aludnia kellene, és már csak arra várunk, hogy végre elindulhassunk. Persze, ő ezt nem sejtheti – mondogatom magamban –, és elkezdem magunkat öltöztetni, hogy szavak nélkül is tudtára adjam: készülünk elhagyni a lakást. Leteszi a telefont, majd udvariasan megjegyzi: "Elnézést, hogy itt irodát csináltam a WC-jükből. Nem gondoltam, hogy ennyire elhúzódik." Látom, hogy készülődik, de azt is, hogy már nincs sok hátra a telefonos ügyintézéséből.

Tankönyvbe illő konfliktuskezelés. Büszkeséggel tölt el, hogy megőriztem a nyugalmamat, nem engedtem, hogy a harag eluralkodjon rajtam, és ő is figyelmesen, tiszteletteljesen állt a helyzethez. Persze, ez alapvető elvárás lenne, hiszen ahogy mondani szokták, amilyen az adjon Isten... Aztán folytatja, mintha úgy érezné, tartozik nekem azzal, hogy megossza velem, miért tartott ilyen sokáig mindez, hiszen ha már így feltartott, nem elég a bocsánatkérés. Pedig igazából elegendő lett volna csak annyit mondania: sajnálom.

Egy lakástulajdonos keresett meg. Sajnos nála sem sikerült elvégezni a vízóra cseréjét. Az ő lakásában ukránok élnek, és nem vagyok biztos benne, hogy van-e tapasztalata a velük való kommunikációban.

- Hogy érti?

- Nos, ajtót senki sem nyit nekünk. Teljesen elzárkóztak. Olyan, mintha egy láthatatlan fal lenne közöttünk és közöttük.

- Azt hiszem, sokan rettegnek. Nem is meglepő, hiszen rengetegen szítják a gyűlöletet irányukban. Főként a politikai vezetők játszanak ezzel a tűzzel.

- Uszítanak minket? Dehogy! Ki is uszítana? Itt senki sem provokál senkit. Miért is jöttek ide? Szerintem mindenkinek haza kellene térnie, oda, ahonnan érkezett!

- De hát sokaknak már nincs hova visszatérniük, és ha mégis van otthonuk, ott háború dúl.

- Hát nézd, milyen háborúról beszélünk? Itt semmi háborús helyzet nincs. Ha van is valami, az több ezer kilométerre zajlik, messze attól a helytől, ahonnan ezek az emberek érkeztek. Mert ők biztosan nem abból a térségből származnak, ahol a konfliktus kirobbant.

- Na jó, de hát, ha most maga Bazinban él, és képzeljük el, hogy Kassán kitörne a háború, akkor maga is elindulna, igaz?

- Én nem! Én védeném a hazát. Én voltam katona. Nem menekülnék én sehova... Mikor kitört, tele volt a határ nőkkel meg gyerekekkel.

- Mert a háború aligha a nőknek és gyermekeknek való helyszín, nem igaz?

- Férfiak is jöttek. Van egy csomó belőlük.

- Nos, tudja, nem mindenki osztja az ön nézőpontját. Az, hogy ön itt maradna, valóban szép dolog, és tiszteletre méltó. Legalább van valaki, aki kész lenne megvédeni az országot, de sajnos nem mindenki érzi úgy, hogy meg kell halnia a hazájáért. Egy felmérés alapján a válaszadók csupán 27,5%-a jelezte, hogy háború esetén készen állna Szlovákia védelmére.

Mindeközben a vízszerelő végez, majd együtt hagyjuk el a lakást és szállunk be a liftbe. Bár a nézeteink teljesen ellentétesek, a beszélgetés meglepően nyugodt, tiszteletteljes formában és normális hangnemben zajlik. Mondhatni, csevegünk. Magam is meglepődöm, milyen nyugodtan reagálok, kérdezek vissza. Máskor már robbannék, forgatnám a szemem, otthagynám vagy cinikusan válaszolva kiröhögném. De ma zenben vagyok. Ma jól keltem. Ma türelmes vagyok. Ma süt a nap. Ma megpróbálok egy teljesen eltérő véleményű emberrel normálisan beszélgetni. A fiamnak példát mutatni.

- Nem vagyok biztos benne. Tudja, az igazán zavar, hogy ők folyamatosan különféle támogatásokban részesülnek. És én? Én mit kapok cserébe?

- Igen, de például most olvastam, hogy megérte befogadni őket, mert sokkal több pénz jött vissza tőlük az államkasszába, mint amennyivel mi megsegítettük őket. Ezek az emberek ugyanúgy dolgoznak, adót fizetnek. Munkaerő.

- Munkaerő? Miféle munkaerőről beszélünk? Az építkezéseken, ha a vezető nincs jelen, a munkások gyakran megállnak. Egyébként, ha az ukránok megtámadnának, én kész lennék megvédeni a hazámat.

- Mi van, ha az oroszok belépnek a képbe?

- Oroszokkal nem mernék szembeszállni. De valójában az oroszok sosem indítanának támadást.

- Ebben hogy lehet ennyire biztos?

- A második világháború végén az orosz erők hozták el számunkra a felszabadulást.

- Mi a helyzet 68-ban?

- 1968-ban a politikai táj jelentősen eltért a maiaktól...

A beszélgetés még folytatódhatna, de már az ajtóhoz érkezünk, amelyet udvariasan félretesz, hogy kényelmesen ki tudjak lépni a babakocsival. Ekkor lép be a szomszéd bácsi, aki kedvesen köszönti őt, és egy rövid eszmecserébe bonyolódnak. Ezzel végleg elmerül a dialógus, és én hirtelen kisurranok a babakocsival. Gyorsan megköszönöm az eddigi segítségét, majd elbúcsúzom. Hálás szívvel gondolok a szomszéd bácsira és a sorsra, ami végül így alakult. Ennyi mára bőven elég is volt. De azért én sem vagyok Buddha - ahogyan a barátnőm szokta mondani.

Egy kicsit szomorúságot érzek. Próbálom feldolgozni, hogy ő egy teljesen más valóságban él. Miért van ez így? Talán azért, mert a tapasztalataink és a sorsunk merőben eltérőek. Ezt a gondolatot Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvének köszönhetem, amit nemrégiben olvastam, hogy jobban megérthessem azt a generációt, amely a szocializmus árnyékában nőtt fel. Érdekes élmény volt belemerülni az interjúkba, ahol különböző sorsú és nézeteket képviselő emberek történetei elevenedtek meg. Számos olyan szempontot találtam, amellyel tudtam azonosulni, még akkor is, ha sok mindenben eltér a véleményünk. Az ő élettörténeteik olvasása során talán egy kicsit tisztábbá vált számomra, mit, hogyan, mikor és miért tettek, vagy gondoltak. Lehet, hogy éppen ezért tudtam udvariasan viselkedni a vízszerelővel, hiszen ahhoz, hogy ítélkezzek felette, hiányzott az átfogó kép.