Álmaink tükrében rejtőző arcaink vagy a világ elől eltitkolt álarcaink? A lélek mélyén megbújó érzések és gondolatok formálják identitásunkat, míg a külső világ felé mutatott mosolyaink gyakran csak vékony réteg burkolat. Ki vagyunk valójában, és mennyire

Farsang van, a beöltözés, a jelmez- és álarcviselés időszaka. Régen ilyenkor az emberek belebújtak a gonosz szerepébe vagy abba, amit normál életükben nem élhettek ki. Szabad volt kimondani olyan dolgokat, amiket egyébként inkább magukban tartottak, és nem járt érte büntetés. Mindenki tréfának, vígságnak vette, és közben mégis napvilágra kerülhetett, ami továbbra is elfojtva csak mérgezte volna a lelket. Sajnos manapság - farsangtól függetlenül is - álarcot hordunk. Kun Ágnes Anna református lelkész gondolatai.

Farsang van, és ez az ünnep egy különös időszakot idéz fel, amelyről sokan talán már elfeledkeztek. Az egyház egykor távolságot tartott ettől az időszaktól, így sokan nem ismerik a hagyományok mélyebb jelentését. A farsang általában a vízkereszttől hamvazószerdáig terjed, egy mulatságos és ünnepélyes időszak, amely a tél végéhez közeledve a vidámság és a közösségi együttlét ideje. A „farsang” kifejezés bajor-osztrák gyökerekkel bír, és eredetileg a húshagyó keddre utalt, amely a farsang zárását jelenti. A régi időkben a karácsony és a farsang szinte egybeolvadt, hiszen az ünneplés, az étkezés és a mulatozás szoros kapcsolatban álltak egymással. A téli hónapokban, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek, mi más segíthetett volna jobban elűzni a hideg és sötét napok okozta melankóliát, mint a közös örömünnep? Az emberek összegyűltek, hogy együtt ünnepeljenek, táncoljanak és mulatozzanak, ezzel teremtve meg a közösség szellemiségét és a vidámságot.

Az egyház a farsangot - vagy, ahogy a papok nevezték, az "ördög ünnepét" - igen rosszallotta, s azzal próbálta végül mederbe szorítani, hogy e pogány eredetű ünnepciklust (is) megszentelte. Az időszak szentjeinek (Remete Szent Páltól Bálintig) köpenye alól azonban mégis rendre kilóg a lóláb, lelepleződik azok pogány származása, s bizony mind elválaszthatatlanok a farsangtól. A hozzájuk fűződő szokások jórészt a régi parasztnaptárban gyökereznek.

Az ókor sötét és világos ellentétében, a római birodalom virágkorában a fény ünneplése nem csupán egy szokás volt, hanem egyfajta rituális örömünnep. Ekkoriban a szaturnáliák keretében Szaturnusz, a mezőgazdaság és a termékenység istene, valamint Plútó, az alvilág uralkodója, váltak a középpontba. E kettős figura nem csupán a rómaiak vallási életében játszott fontos szerepet, hanem a későbbi keresztény hagyományokban is nyomot hagyott, formálva a gonosz megjelenítését. A néphagyományokban, különösen a farsang utáni böjt időszakában, az ördög és a kísértés képe dominál, így a szaturnáliák öröksége a bűn és a megváltás harcának szimbólumává is válik.

Nézzük kicsit a modern lélektan szemszögéből! A lélek alapvetően harmóniára, kiegyensúlyozottságra törekszik. Ne áltassuk magunkat! Bizony, mindannyiunkban ott rejtőzik a rossz, a kísértő, ugyanúgy, ahogy a jó. A mai, civilizált, konszolidált életünkben nem sok lehetőség adódik arra, hogy a rossz vagy rossznak ítélt lélekrész is szerephez jusson. Elődeink még ösztönösen tudták, érezték ennek a fontosságát, és például a farsanggal lehetőséget teremtettek az úgynevezett "szelepelésre". A karnevál idején bele lehetett bújni a gonosz szerepébe vagy abba, amit normál életükben nem élhettek ki. Ilyenkor szabad volt kimondani olyan dolgokat, amiket egyébként inkább magukban tartottak, és nem járt érte büntetés. Mindenki tréfának, vígságnak vette, és közben mégis napvilágra kerülhetett, ami továbbra is elfojtva csak mérgezte volna a lelket. Persze hogy nem nézte az egyház jó szemmel, hiszen ilyenkor a papok tevékenységét is pellengérre állították, kigúnyolták, az egyház piszkos ügyeiről is lerántották a leplet. De persze egyszerűbb volt istenkáromló ördögimádásnak nevezni, mint felülbírálni a sokszor nem is annyira jogtalan kritikát és változtatni az addigi szokásokon. Ehelyett szemforgató módon istentelennek nevezték az ünneplő tömeget, akiket aztán vasárnaponként nagy beleéléssel küldtek gyehennára... És egy kicsit sem térünk el a farsang témától, hiszen ez a viselkedés sem volt más, mint álarc. Vagy használjak erősebb kifejezést? Képmutatás!

"Ó, ti képmutatók, írástudók és farizeusok, figyeljetek! Bezárjátok a mennyek országának kapuit az emberek előtt: ti magatok nem léptek be, és másokat is megakadályoztok abban, hogy belépjenek." (Mt 23,13) Érdekes módon a görög szövegben a "képmutató" kifejezés a "hipokritész" szót használja, ami az ókori görög drámákban a színészt jelentette. A görög színészek hatalmas álarcok mögé bújtak, és ezekben a maszkokban adták elő szerepeiket. A "hypo" előtag azt jelenti, hogy valami alatt, míg a "krinomai" azt, hogy megítélni, magyarázni. Így a színész az álarc mögül beszél, mások szerepében ítélkezik és magyaráz. Érdekes, hogy a mai "kritika" szavunk is ebből a gyökérből ered. A színész tehát nem a saját véleményét osztja meg, hanem egy szerep keretein belül tettet, játszik. Jézus éppen ezen képmutatás ellen emelte fel a szavát, arra ösztönözve mindenkit, hogy vállalja fel igaz énjét, és ne rejtsék el valódi önmagukat.

Ahogy sajnos minden korábbi értékünk, úgy a farsang is elvesztette már valamikori jelentőségét. Elfelejtettük már rég, hogy "mindennek rendelt ideje van", és bizony nem volt véletlen a régi rend menete. Az egészséges lélek tudott mihez alkalmazkodni általa. Nem is volt annyi neurotikus, mint napjainkban...

A mai világban elkerüljük az egységes farsangi álarcokat, mert „cikinek” tartjuk őket, miközben észre sem vesszük, hogy valójában éjjel-nappal maszkokat viselünk. Különböző álarcok sorakoznak előttünk; van belőlük a munkahelyünkön, a baráti társaságban, a szülői közösségben, sőt, a családi körben is – mind különböző szerepeket öltünk magunkra a gyerekeink és a szüleink előtt is. Még a legintimebb pillanatainkban is ott lapulnak ezek a burkok, olyan régóta, hogy már alig tudjuk levenni őket, vagy csak komoly lelki erőfeszítések árán. Ezek az álarcok ugyanakkor védelmet nyújtanak a külvilág elől, de cserébe elrejtik az igazi érzéseinket és szándékainkat, ami gyakran képmutatáshoz vezet – nemcsak a mások, hanem önmagunk előtt is. Idővel a sminkelt arcunk valódibbnak tűnik, mint az Isten adta természetességünk. Az igazi énünket elrejtjük, és másoknak olyan képét mutatjuk, ami távol áll a valóságtól. Ezt a jelenséget tovább súlyosbítja a közösségi média, ahol a cukormázas filterek mögött mindenki más valóságot közvetít, mint ami a valóság. Mi is hajlamosak vagyunk ehhez a játszmához csatlakozni, mert szeretnénk, ha mások úgy látnának minket, mint akik legalább annyira „tökéletesek”, mint a szűrt képek mögött rejlő idealizált életek. A kérdés csak az, hogy mikor találjuk meg az erőt és bátorságot, hogy ledobjuk ezeket a maszkokat, és valódi önmagunkat mutassuk meg a világnak.

Az a kérdés, hogy az álarcok mögött a külső megjelenés és a valódi szándék könnyen összefonódik, így könnyedén elveszíthetjük saját identitásunkat, és a kapcsolatunkat másokkal, sőt, önmagunkkal is. Farsang idején, amikor a megengedett álarcok élvezete a főszerep, érdemes elgondolkodnunk a vidámság és a kikapcsolódás keresésén, de közben ne hagyjuk figyelmen kívül az igazság és az őszinteség fontosságát! A farsangi és a mindennapi álarcok mögött az lenne a lényeg, hogy legalább önmagunkkal szembesüljünk őszintén. Olyan tisztán és világosan, ahogyan Isten is lát minket, minden sallang nélkül. Csak ezzel az őszinte hozzáállással tudunk tiszteletteljesen fordulni a másik felé is. Ne feledjük, hogy az igazi kapcsolatok az őszinteségre és az elfogadásra épülnek, és csupán az álarcok mögött fedezhetjük fel egymás valódi énjét. A mai világ, amely körülvesz minket, nem csupán egy átmeneti maszkot ad ránk, hanem egy áthatolhatatlan páncélt. Az igazi erő és szépség abban rejlik, hogy le merjük ezeket a védőrétegeket dobni, kinyitjuk a szívünket, és merjük megmutatni önmagunkat először is saját magunknak, majd pedig másoknak is, vállalva a valódi képünket.

Eleink farsang idején bátran kieresztették magukból mindazt, ami nyomasztotta a lelküket. Nyíltan kimondták, amit máskor talán elhallgattak volna, ezzel megakadályozva, hogy belső feszültségeik fekélyessé váljanak. A mai világban, noha felvesszük a maszkokat, sokszor elfojtjuk a szorongásunkat, a bennünket gyötörő gondolatokat. Inkább csendben hordozzuk magunkban a feszültséget, ami idővel súlyosabb következményeket hozhat. Így nem csupán az őszinteségünket veszítjük el, hanem az egészségünket is. Ideje, hogy felfedezzük az ünnep valódi jelentését! Merjünk őszintén beszélni egymással, maszkok nélkül! Ehhez azonban először magunkkal kell békébe jutnunk, és megértenünk, hogy a valódi kapcsolódás alapja a szeretet, az elfogadás és az őszinteség. Amikor elérjük azt a szintet, hogy önmagunkkal végre tisztában vagyunk, fontos, hogy ne essünk a felsőbbrendűség csapdájába. Emlékezzünk Jézus szavaira, amelyeket a képmutatás elkerülésére mondott! Merüljünk inkább szeretettel a valódi énünkbe és a másik ember valódi arcába!