Miután hangos viták és heves érzelmek közepette feszültség alakult ki, végül a világ vezetői képesek voltak elérni a konszenzust.

Kőrösi Csaba, az ENSZ Közgyűlés volt elnöke és a Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány stratégiai igazgatója interjúnk során kiemelte, hogy az egyik legnagyobb kihívás az, hogy bár tisztában vagyunk a problémákkal, amikor konkrét lépéseket kell pénzügyi szempontból mérlegelnünk – különösen, ha a saját anyagi helyzetünkről van szó –, sokan visszariadnak. A beszélgetés során érintettük az idei ENSZ klímacsúcsot (COP29), a finanszírozási kérdéseket, valamint azt is, hogy Áder János volt köztársasági elnökkel együttműködve milyen új módszerekkel gazdagítanák a bruttó hazai termék (GDP) mérését. Kőrösi Csaba azt is megosztotta velünk, mit mondott António Guterres ENSZ-főtitkárnak.

Kőrösi Csaba az Index által feltett kérdésekre reagálva osztotta meg gondolatait, többek között a következő témákban:

Milyen szerepben képviselted magad a COP29 eseményén?

Nem sokkal azt követően, hogy az azeriek elvállalták a COP szervezését, az elnökség felkért néhány embert, hogy legyenek az elnökség külföldi tanácsadó testületének tagjai. Közéjük tartoztam én is. Rendszeresen konzultáltam velük, többször jártam Bakuban.

Mekkora jelentőséggel bír egy klímacsúcs? Az ilyen események óriási méreteket öltenek, hiszen a világ számos országából érkeznek vezetők, szakértők és aktivisták, hogy közösen vitassák meg a globális felmelegedés és környezeti problémák megoldásait. A rendezvények során nemcsak a politikai döntéshozók, hanem a tudományos közösség és a civil szféra képviselői is szóhoz jutnak, így a résztvevők száma és a programok sokszínűsége rendkívül impozáns. Az ilyen találkozók nemcsak a tudományos érvek és politikai ajánlások bemutatásáról szólnak, hanem a világ figyelmének felkeltéséről is a klímaváltozás sürgető kérdéseire.

Képzeljen el egy hatalmas méhkast, amely akkora, mint egy futballstadion. Itt a stadiont és a környező teret teljesen átalakították. Összesen 65 ezer ember regisztrált, és a helyszín reggeltől késő estig folyamatosan élettel teli volt: zsongott, dübörgött, vibrált. Az emberek, mint a kis hangyák, folyamatosan jöttek és mentek, mintha egy hatalmas, szorgos kolónia részei lennének. A levegőben nemcsak a felfokozott várakozás zsongása érződött, hanem a félelem és az indulatok feszültsége is, mintha az érzelmek egy láthatatlan, viharos tengerként hullámzottak volna a tömegben.

Mik voltak azok a kérdések, amelyek felfokozott izgalmat és várakozást generáltak?

A COP29 során a finanszírozás kérdése állt a középpontban. A konferencia keretein belül körülbelül tíz fő témát vitattak meg, de az igazi fókusz a klímafinanszírozás újragondolására irányult. A kulcskérdések között szerepelt, hogy ki, kinek, mennyit, és miért támogasson anyagilag a klímaváltozás elleni harc érdekében. A legkeményebb viták mindig a pénzügyi hozzájárulások körül zajlanak. A fejlődő országok képviselői azt hangsúlyozták, hogy évente 1300 milliárd dollár külföldi finanszírozásra van szükségük ahhoz, hogy hatékonyan fel tudjanak lépni a klímaváltozással és annak következményeivel szemben. Ezzel szemben a fejlett országok más nézőpontból közelítettek a témához. Jelenleg a Párizsi Megállapodás értelmében a fejlett országoknak évente 100 milliárd dollár klímafinanszírozást kellene biztosítaniuk, ám ennek formája nem mindig világos, ami tovább bonyolítja a helyzetet. A párbeszéd folytatása elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a megfelelő megoldásokat és biztosítsuk a globális együttműködést a klímaváltozás elleni küzdelemben.

Teljesült-e a 100 milliárd dolláros ígéret a párizsi megállapodás óta?

A klímaváltozás elleni harcban 2022-re végre elértük a 100 milliárd dolláros célt, amire már 2020-ban szükség lett volna. Az akkori adatok alapján ez a mérföldkő nem teljesült, de tavalyra a támogatások összege körülbelül 122 milliárd dollárra nőtt. Azonban a helyzet nem ennyire egyszerű; a háttérben komoly problémák húzódnak meg, például a "fejlődő országok" fogalmának értelmezése. Ezt a csoportot a Kiotói Jegyzőkönyv határozta meg, és ekkor rögzítették azokat az országokat is, amelyek kötelesek hozzájárulni a klímaváltozás elleni küzdelemhez. Azóta azonban a globális helyzet drámaian megváltozott. Ma már Kína a legnagyobb üvegházhatású gáz kibocsátó, míg az Egyesült Államok mellett olyan országok is a legnagyobb kibocsátók sorába tartoznak, mint India, Brazília, Irán, Indonézia és Oroszország. A hagyományos donorországok, amelyek a fejlett nyugati államokat jelentik, hangsúlyozták, hogy mielőtt konkrét számokról kezdenénk el beszélgetni, elengedhetetlen a hozzájárulók körének bővítése. A cél az, hogy figyelembe vegyük, ki milyen mértékben felelős a klímaváltozásért, és ennek megfelelően alakítsuk a támogatási rendszerünket.

Túl sokat kértek a fejlődő országok?

A fejlődő országok azzal a szándékkal érkeztek, hogy legyen 1300 milliárd dollárjuk évente, és ennek a többsége a fejlett országokból, kormánytól kormányig szóló adomány formájában teljesüljön. A fejlett országok azt mondták, hogy bár komolyak a kihívások, de az ekkora volumenű növekedés sok lesz, miközben a fejlődő országok mellett a fejletteknek is komoly problémákkal kell szembenézniük. Be kell látni, hogy ennyi pénzzel nem rendelkeznek a fejlett országok kormányai erre a célra. A fejlődőknek az volt a fő érve, hogy a világban van több mint 400 billió dollárnyi pénzügyi vagyon, amit meg lehet csapolni. Ez viszont nem tulajdonos nélküli vagyon. Nyugati részről végig arról szólt a beszélgetés, hogy bármekkora összegben is állapodnak meg, annak mindenképpen egy összetett módszerrel kialakított forrásnak kell lennie. Egyrészt lesznek benne kisebb mértékben kormányzati adományok, másrészt nagyobb mértékben ehhez kapcsolódó magántőke befektetések, valamint ezeket támogathatják a nemzetközi fejlesztési bankok, és filantróp szervezetek. Nagyon messze voltak egymástól az álláspontok, válság volt, kirohanás volt, kiabálás volt, egymásra mutogatás volt, míg végül megszületett egy kompromisszum. Mindenki boldogtalan vele, de van kompromisszum.

Az évente elérhető 300 milliárd dolláros megállapodás: egy különleges lehetőség a globális gazdaság számára.

Igen. Az nincs specifikálva, hogy ki fogja letenni az asztalra ezt a pénzt. Nyugati felfogás szerint ebben lesznek kormányzati pénzek, magántőkebefektetések és más források is. A fejlődő országok azt szeretnék, hogy legalább ez a 300 milliárd dollár kormányzati kézből kormányzati kézbe átadott, szabad felhasználású forrás legyen.

A fejlődő országokban nyomon követhetjük ennek a pénznek az áramlását?

Itt rejlik a kutya elásva. Eddig a 100 milliárd nem volt szabadon felhasználható. A donorországok mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy a fogadóországoknak legyen egy klímaváltozáshoz igazodó terve. Ezekhez a tervekhez alakítják ki a szükséges szabályozásokat. A szabályoknak átláthatónak kell lenniük, és a pénz útját követhetővé kell tenni. Ráadásul minden egyes adományozott dollár célja a károsanyag-kibocsátás csökkentése is. A fejlődő országok nem igazán akarták ezt az irányt követni. Emellett azt is szerették volna elérni, hogy a finanszírozás ne csupán a kibocsátáscsökkentésre összpontosítson, hanem az alkalmazkodásra is. A klímaváltozás már most is hoz olyan elkerülhetetlen következményeket, amelyekhez alkalmazkodni szükséges. A fejlett országok azt állítják, hogy a források egy részét az alkalmazkodásra lehet fordítani, de ennek főként nemzeti hatáskörben kell maradnia.

Mikor válhat valóra a 300 milliárd dollár?

Nem vagyok látnok, de úgy vélem, hogy legalább néhány évre van szükség ahhoz, hogy a jelenlegi 100-120 milliárd dolláros szint háromszáz milliárdra emelkedjen. Ezt különösen figyelembe kell venni, mivel a hagyományos donorországok közül sokan komoly adósságproblémákkal küzdenek. Nem várhatunk csodát, hogy hirtelen ugrásszerűen elérjük a 300 milliárdot, de az a cél, hogy 2035-ig mégiscsak sikerüljön ezt a számot megugrani.

A klímacsúcsok története tele van különféle sikerekkel és kihívásokkal. Az utóbbi évek során számos ország és szervezet összefogott, hogy közösen keressenek megoldásokat a globális felmelegedés és a klímaváltozás problémáira. A legnagyobb áttörés talán a Párizsi Megállapodás volt, amely 2015-ben született, és célja a globális hőmérséklet-emelkedés 1,5 °C-ra korlátozása. Ezen kívül a klímacsúcsok során számos konkrét intézkedést és kezdeményezést jelentettek be, amelyek a fenntartható fejlődést, a megújuló energiaforrások használatát és a környezeti tudatosság növelését célozzák. A nemzeti szintű vállalások, a zöld technológiák fejlesztése és a közönség bevonása mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem hatékonyabbá váljon. Bár a sikerek mellett még mindig sok kihívással kell szembenézni, a klímacsúcsok nyújtanak egy platformot a párbeszédre és az együttműködésre, amely nélkülözhetetlen a jövőnk szempontjából. Az egyes országok közötti együttműködés és a közös célok kitűzése mind hozzájárulhat ahhoz, hogy a klímaváltozás hatásait mérsékeljük, és egy fenntarthatóbb jövő felé lépjünk.

A párizsi megállapodás egyik része, hogy a karbonpiacokat működőképessé kell tenni. A karbonpiacok azt szolgálják, hogy a kevésbé fejlett országokba áramoljon a tőke és emögött legyen egyfajta együttműködés. Ha egy fejlett ország létrehoz egy olyan projektet egy fejlődő országban, ami ott szén-dioxid-kibocsátást tud csökkenteni vagy megelőzni, akkor ezzel a saját kibocsátását úgymond ellentételezi egy bizonyos mértékben. 10 éve zajlott ezeknek a szabályoknak a reszelgetése, de soha nem jutott a végére a világ. Bakuban pontot lehetett erre tenni. Kétfajta karbonpiac lesz a világon, az egyik kétoldalú alapon, amikor az egyik ország a másikkal együttműködve olyan projekteket hoz létre, amelyeknek az elszámolását kétoldalú alapon meg tudják tenni szén-dioxid tekintetében. A másik, hogy lesz egy globális szén-dioxid piac. Helyi és regionális szén-dioxid piacok már léteznek, ezek globális elszámolási rendjére született megállapodás.

Melyik az a terület, ahol egyáltalán nem történt fejlődés?

Az egy évvel ezelőtti klímacsúcson született egy fontos megállapodás a fosszilis energiahordozók elhagyásáról. Bár konkrét ütemezést és időkeretet nem határoztak meg, a résztvevők egyetértettek abban, hogy a gazdaságokat új, fenntarthatóbb energiára kell átállítani. Bakuban lehetőség lett volna ennek részletezésére és további lépések megtételére, ám sajnos egy komoly visszaesés történt. Szaúd-Arábia vezetésével az olajtermelő országok blokkja próbálta visszaszorítani azokat a befektetéseket és szabályozásokat, amelyek a kibocsátások csökkentését célozták. Érdekes volt, hogy a tárgyalások során kiemelt figyelmet kapott az élelmiszer-termelés biztonsága, különösen a klímaváltozás okozta új kihívások fényében. Az élelmiszer-termelés kibocsátásának csökkentésére fókuszáló tematikus nap is nagyon tanulságos volt, és biztosak lehetünk benne, hogy ez a téma a jövőben is középpontban marad. Hosszú távon fontos, hogy az agrárium a nagy kibocsátók helyett a szén-dioxid-elnyelők közé kerüljön, amennyiben a megfelelő technológiai fejlesztések megvalósulnak. Érdemes megemlíteni, hogy már létezik egy magyar találmány, amely jelentős mértékben csökkentheti a kérődzők metánkibocsátását, ezzel is hozzájárulva a fenntarthatóbb jövőhöz.

Az orosz-ukrán háború jelentős hatással volt a globális politikai és gazdasági tájképre, és sajnos a klímaváltozással kapcsolatos együttműködések is háttérbe szorultak ennek következtében. A konfliktus nemcsak a régió stabilitását veszélyezteti, hanem a nemzetközi közösség figyelmét is elvonja a sürgető környezeti problémákról. Az erőforrások, amelyek a klímaváltozás elleni küzdelemre fordíthatók lennének, sok esetben átcsoportosításra kerülnek a háborús erőfeszítésekhez. Ezen kívül a politikai feszültségek és a gazdasági instabilitás akadályozzák a nemzetközi együttműködéseket, amelyek elengedhetetlenek a fenntartható jövő megteremtéséhez. Az ilyen helyzetekben a klímaváltozás mint globális kihívás könnyen a háttérbe szorul, pedig a megoldások sürgetése éppen most lenne a legfontosabb.

Az azeri elnökség egy figyelemre méltó kezdeményezéssel állt elő, amely sajnos nem kapott megfelelő figyelmet a nemzetközi médiában. A COP előtt tűzszüneti és békefelhívást tettek közzé, hangsúlyozva, hogy a politikai, gazdasági, technológiai és pénzügyi erőforrásokat ne a háborús konfliktusokra, hanem a klímaváltozás elleni küzdelemre kellene összpontosítani. Jelenleg 56 fegyveres konfliktus zajlik világszerte, és a kezdeményezés, amelyhez 130 ország csatlakozott a 196-ból, meglehetősen alulértékelt maradt a médiában. Sokan talán naivnak tartották, pedig a világ jövője szempontjából rendkívül jelentős. A legnagyobb konfliktus az orosz-ukrán háború, amelynek következményeit érezni lehetett a tárgyalások során, azonban nem ez volt a legmeghatározóbb tényező. Akadtak olyan napok, amikor a háború klímaváltozásra gyakorolt hatásairól esett szó, és szívszorító eredmények születtek. Mégis, a tárgyalások hangulatát sokkal inkább befolyásolta az amerikai választások kimenetele. Az a bizonytalanság, hogy Donald Trump korábban már kivonta az Egyesült Államokat a párizsi megállapodásból, és mi fog történni január után, sokakat aggasztott. A politikai klíma és a globális együttműködés jövője szempontjából ez a kérdés kulcsfontosságúvá vált.

Mire számíthatnak az emberek?

A jelenlegi helyzet még mindig tele van kérdésekkel és bizonytalansággal. Voltak, akik úgy vélték, hogy ismétlődni fog a nyolc évvel ezelőtti forgatókönyv, amikor az Egyesült Államok kivonult a párizsi klímamegállapodásból. Akadtak olyanok is, akik ennél is sötétebb forgatókönyveket vetettek fel, miszerint Trump adminisztrációja az ENSZ klímavédelmi rendszeréből is kivonhatja az országot. Ez a feszültség érezhető volt minden egyes tárgyalási szakaszban, és érdekes módon nemcsak a negatív irányba hatott. Kínáról tudni lehet, hogy nem éppen a klímavédelem élharcosa, ám Bakuban meglepő módon éppen ők kezdték sürgetni, hogy a pénzügyi, kibocsátási és jogi keretekben mihamarabb kössenek megállapodásokat. Itt már megjelenik a geopolitika. Amikor a fejlődő országok, amelyek egy egységes tárgyalócsapatot alkottak, szembefordulnak a fejlett országokkal, és az Egyesült Államokat mint fő bűnöst azonosítják, akkor természetes, hogy a megoldások keresése Kína felé terelődik. A világ legnagyobb gazdaságának tekintett ország nem csupán szereplője, hanem aktív alakítója lett a klímavédelmi diskurzusnak, és ez a dinamika végigkísérte a tárgyalások menetét.

Önnek mi a várakozása a leendő Trump-adminisztrációval kapcsolatban?

Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, inkább a saját reményeimet osztom meg. A klímapolitika nem csupán a környezetvédelemről szól; a piacok átalakulását is magában foglalja. Amikor a piacok átalakulásáról beszélünk, a jövőbeli szabályozások és piaci pozíciók is változhatnak. A 21. században azok a szereplők fognak a legnagyobb sikereket elérni, akik képesek lesznek dominálni a klímaváltozás elleni küzdelemhez és a fenntartható fejlődéshez kapcsolódó technológiák piacán. Bízom benne, hogy az Egyesült Államok felismeri ennek fontosságát, és nem vonul vissza azokról a piacokról, amelyek a jövőben kulcsfontosságúak lesznek. Már most is számos olyan szegmens létezik, ahol Kína jelentős szerephez jutott. Gondoljunk csak arra, hogy ha Európában – így Magyarországon is – napelemet szeretnénk telepíteni, akkor szinte biztos, hogy kínai terméket választunk. A tárolóegységek többsége is kínai gyártású. Az elektromos autók piacán is egyre inkább megerősítik pozíciójukat a kínai gyártók.

Milyen mértékben található egyensúlyban a klímaváltozással kapcsolatos kihívások és az ezekre adott válaszok?

Sajnos nem tudok kedvező hírekkel szolgálni. Az üvegházhatású gázok kibocsátása történelmi csúcspontot ért el, és nem csupán a kibocsátás mértéke növekszik, hanem a felszíni átlaghőmérséklet emelkedésének üteme is aggasztóan gyorsul. A Párizsi Klímaegyezmény célja az volt, hogy megakadályozzuk a hőmérséklet 2 Celsius-fokos emelkedését az ipari forradalom előtti szinthez képest, és lehetőség szerint tartsuk azt másfél fok alatt. Azonban úgy tűnik, hogy ebben az évben már elértük, sőt, talán túl is léptük a másfél fokos határt. Ha nem történnek drasztikus változások, akkor már 2050 előtt reális lehetőség, hogy átlépjük a 2 Celsius-fokot is. Ha ezen a pályán folytatjuk, az évszázad végére akár 2,7-3 Celsius-fokos emelkedés is várható az ipari forradalom idején mért átlaghőmérséklethez képest. Ennek következményeként bizonyos területeken a mezőgazdasági termelés teljesen lehetetlenné válhat, ami az emberi élet alapvető formáit is fenyegeti, vagy legalábbis jelentősen megnehezíti. Már most is tapasztalható, hogy számos helyen megszűnt az élelmiszertermelés, és a népvándorlás megkezdődött, pedig jelenleg "csak" másfél fokos emelkedésnél tartunk.

Ha tudjuk, hogy hova vezet a pálya, amin vagyunk, miért nem változtatunk az irányon?

Talán egy jó ideig sokan nem is vették komolyan, hogy a klímaváltozás mekkora kihívás az emberek biztonsága szempontjából, amikor pedig elkezdték komolyan venni, már olyan mennyiségű volt az üvegházhatású gázok aránya, hogy öngerjesztő folyamatok indultak be. Kicsit későn ébredtünk. A másik, ami valamennyire érthető, de nem megmagyarázható: mindaddig, amíg személyesen nem tapasztalja az ember, hogy az én életmódomra is hatással van, addig nem veszi komolyan. Volt egy felmérés arról, hogy egy állampolgár mennyit lenne hajlandó a klímavédelemre fordítani. Ha ez anyagi ráfordítást jelent, akkor átlagosan 5 százalékot. Nagyon minimális személyes anyagi ráfordítást vagyunk hajlandók elviselni egy jövőbeli változás megakadályozása érdekében. A harmadik, hogy rendkívül eltérő a kitettsége az országoknak. Azok, amelyek már létükben érzik fenyegetve magukat, érthető módon hangosak, de jellemzően nem ők a legerősebbek. A legerősebb országok sokkal nagyobb gazdasággal, nagyobb tőketartalékokkal, nagyobb technológiai tartalékokkal rendelkeznek. Úgy érezhetik, hogy ugyan szükség van változásra, viszont nem létjellegű kihívásról van szó, ezért nem radikálisak a lépéseik. Az is fontos szempont, hogy a társadalmi következmények csak az elmúlt években kezdtek jelentkezni. A szíriai polgárháború hátterében jelentős részben a mezőgazdasági termelés ellehetetlenülése állt. A Száhel-övezetből milliók indultak el, közép és Dél-Amerikából is karavánok tartanak Észak-Amerika felé, aminek nem csak a bűnözés az oka. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy bár ismerjük a kihívásokat, de amikor forintosítani, dollárosítani, eurósítani kell a lépéseket - különösen, ha a saját pénztárcánk kerül az asztalra -, akkor mindenki hátrahőköl.

A COP-ot az utóbbi évek során számos bírálat érte, különösen azzal kapcsolatban, hogy vajon valóban indokolt-e évről évre egy ilyen nagyszabású esemény megszervezése. Valóban megalapozottak ezek a kétségek?

Igen, de nemcsak az én meglátásom van ebben. Ban Ki Mun volt ENSZ-főtitkár, és Christiana Figueres korábbi UNFCCC-elnök közzétett egy nyílt levelet azzal a felütéssel, hogy a COP-oknak ebben a formában lejárhatott az ideje. Nem biztos, hogy egy ekkora tömegrendezvény jól szolgálja a klímavédelmet. Áder János régóta mondja, hogy 65 ezer ember nem tud dönteni, a döntést sokkal kisebb körben, érdemi viták után lehet meghozni. Ban Ki Munék azt is felvetették, végig kellene gondolni, hogy az utóbbi néhány évben mindig olyan országban volt a COP, amely jelentős fosszilis energiatermelő. Iszonyú nagy összegbe kerül egy COP mai formában történő megrendezése, sok százmillió dollárba. Sokan azért is kétségbe vonják a jelenlegi COP-formátum folytatását, mert a legnagyobb, vagy a második legnagyobb "delegáció" az olajvállalatok különböző lobbistáinak csoportja. Most körülbelül 1800-an voltak. Jó-e az a klímaváltozással kapcsolatos csúcstalálkozó, amelyet sokan éppen az ellenkező célra próbálnak használni?

Ez arra utal, hogy közelgő búcsút vehetünk a COP-tól?

Mindezek ellenére arra számítok, hogy marad a COP jelenlegi formája, mégpedig azért, mert az odasereglő emberek többsége civil. Ha a civileknek azt mondjuk, hogy nem mehetnek oda, és nem fejthetik ki a véleményüket, nem demonstrálhatnak, akkor abból valószínűleg akkora felháborodás lenne, hogy azt kevesen tudnák kezelni. A másik, önzőbb szempont, ezek a nagyrendezvények - akárcsak az olimpia és a világbajnokságok -, bizonyos értelemben politikai rendezvénnyé váltak, egy nemzet önmaga megmutatásának fórumává. Ha egy rendező sok pénzt szán egy eseményre, akkor az az elvárása, hogy megmutassa a saját értékeit.

Felvetődött az ötlet, hogy Budapest is otthont adhatna egy klímacsúcsnak a jövőben?

Úgy tudom, hogy ez a gondolat korábban már kétszer is felvetődött. A COP-ok regionális körforgása úgy néz ki, hogy az ENSZ-ben van öt nagy területi csoport, Magyarország a kelet-európai csoportba tartozik, ami még a hidegháború idejéből maradt fenn. A rendezés joga körbejár a nagy területi csoportok között. Ez alkalommal a kelet-európai csoportnak volt joga rendezni. Az azeriek egyébként 10 hónappal ezelőtt, rábeszélésre vállalták el az eseményt, pedig általában két évig tart a felkészülés. A bolgárok visszaléptek, mert az oroszok azt mondták, megvétóznak minden uniós helyszínt.

A magyar kormány miniszterelnöke, Orbán Viktor, aktívan részt vett az eseményen, ahol beszédet is mondott. A COP-kon, vagyis a klímakonferenciákon Magyarország megítélése vegyes. Az ország környezeti politikáját és klímavédelemmel kapcsolatos intézkedéseit gyakran érik kritikák, de ugyanakkor elismerik a megújuló energiaforrások fejlesztésére tett erőfeszítéseit is. A nemzetközi közösség figyelme egyre inkább a fenntarthatóságra és a zöld átállásra összpontosít, így Magyarország helyzete is folyamatosan változik a globális diskurzusban.

Legalább 15 éve nem képviselt magyar miniszterelnök minket a COP konferenciákon. Az országunk nem önálló entitásként, hanem az EU tagjaként vesz részt ezeken a nemzetközi tárgyalásokon. Az Európai Unió tagállamai együttesen, mint egységes tömb lépnek fel, és bár van belső koordináció, valójában az Európai Bizottság képviseli a 27 tagállam érdekeit. Az EU kiemelkedően innovatív, rugalmas és klímabarát megközelítése révén a legnagyobb tárgyalási csoportok között kiemelkedik. Ha alaposan megvizsgáljuk a jogi kereteket, a törvényhozást, a karbonpiac működését, illetve az energiarendszerek dekarbonizációját segítő intézkedéseket, akkor egyértelműen látható, hogy az EU a globális élen jár. Ugyanakkor geopolitikai szempontból az Európai Unió nem számít igazán meghatározó szereplőnek, és gazdasági értelemben is inkább visszaszorulóban van. Ennek ellenére, ami a fenntartható fejlődést és a klímapolitikát illeti, kétségtelenül vezető szerepet játszik a világ színpadán. Magyarország pedig büszkén tartozik ehhez a szövetséghez.

Áder János volt köztársasági elnök, a Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány kuratóriumi elnöke a World Science Forumon a GDP-t kiegészítő módszertanra tett javaslatot. Mi a baj a GDP-vel?

Amikor Simon Kuznets megalkotta a GDP fogalmát, többször is figyelmeztetett arra, hogy ez a mutató jól tükrözi az anyagi javak és áruk áramlását, és lehetőséget ad arra, hogy következtetéseket vonjunk le egy ország gazdasági teljesítményéről. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a GDP nem a fejlődést tükrözi. Azóta világossá vált, hogy a GDP valóban hasznos mérőszám, amit nem kívánunk teljesen háttérbe szorítani, ám számos olyan terület létezik, amelyek az emberi jóllét szempontjából elengedhetetlenek, és amelyeket a GDP nem képes mérni. Ilyenek például a társadalmi egyenlőtlenségek alakulása, a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás módja, valamint a humántőke fejlesztésének lehetőségei. Ha alaposan áttekintem azokat a kérdéseket, amelyek az emberi fejlődés és jólét szempontjából mérvadóak, akkor ezek több mint ötven százalékát jelenleg nem fogja fel a GDP. Az ENSZ keretein belül az országok vezetői által elfogadott 17 fenntartható fejlődési cél egyértelmű döntést hozott arról, hogy egy fenntartható fejlődési fordulatot kívánunk megvalósítani. Ez a program 15 évre szólt, de a megvalósítási időszak ennél hosszabb lesz. A változás azonban sokkal mélyrehatóbb, átfogóbb és integráltabb jellegű, mint amit a GDP képes lenne mérni.

A fenntartható fejlődési fordulatot mérné ez a módszertan?

Arra a nagyon egyszerű kérdésre ma nem tudunk pontost választ adni, hogy hol tartunk a fenntartható fejlődési fordulatban. Nincs olyan tudományos megalapozottságú módszertanunk, amit közösen elfogadtunk, és ami annyira rugalmas, hogy a különböző fejlettségű, adottságú országok esetében is alkalmazható. Ennek hiánya már égető. Ez nem új felfedezés, a létrehozásának szándéka korábban megfogalmazódott. Az idei szeptemberi Summit of the Future is rögzítette, hogy szükség van egy olyan módszertanra, amellyel okosabbak leszünk. Erre tett egy próbálkozást egy olyan magyar kutatócsapat, amely három magyarországi műhely munkájából táplálkozott.

A módszertan működésének pontos leírása a következő lépésekből állhat: 1. **Célmeghatározás**: Először is, világosan meg kell határozni, hogy milyen célokat szeretnénk elérni a módszertan alkalmazásával. Ez lehet például egy konkrét probléma megoldása, egy új termék fejlesztése vagy egy kutatási kérdés megválaszolása. 2. **Adatgyűjtés**: A következő lépés az adatok összegyűjtése. Ez történhet kérdőívek, interjúk, megfigyelések vagy más módszerek segítségével. Fontos, hogy az adatgyűjtés során a lehető legpontosabb és relevánsabb információkat szerezzük be. 3. **Elemzés**: Az összegyűjtött adatokat alaposan elemezni kell. Ez magában foglalhatja statisztikai módszerek alkalmazását, mint például korrelációk, átlagok számítása, vagy akár kvalitatív elemzési technikák használatát is. 4. **Hipotézisek megfogalmazása**: Az elemzés alapján hipotéziseket kell megfogalmazni, amelyek segítenek a célok elérésében. Ezek a hipotézisek irányt mutatnak a további lépésekhez. 5. **Kísérletezés**: A hipotézisek teszteléséhez kísérleteket kell végezni. Ez lehet laboratóriumi kísérlet, terepkísérlet vagy akár szimuláció is. A kísérletek során figyelni kell a változókat és a kontroll csoportokat. 6. **Eredmények értékelése**: A kísérletek eredményeit alaposan ki kell értékelni. Fontos, hogy az eredmények megfeleljenek a várakozásoknak, és hogy az esetleges eltéréseket megértsük. 7. **Döntéshozatal**: Az értékelés alapján döntéseket kell hozni. Ezek a döntések irányítják a további lépéseket, legyen szó a módszertan finomításáról vagy új irányok kereséséről. 8. **Dokumentálás**: Végül, minden lépést és eredményt alaposan dokumentálni kell. Ez nemcsak a jövőbeli referencia miatt fontos, hanem segít mások számára is megérteni a folyamatot és a módszertan alapelveit. Ezek a lépések együttesen alkotják a módszertan keretrendszerét, amely lehetővé teszi a hatékony és eredményes munkát bármely területen.

Három jelentős pillérre támaszkodik a fenntarthatóságot és a fejlődést mérő rendszerünk. Az első ilyen pillér a "fenntartható GDP", amely a Magyar Nemzeti Bank (MNB) innovatív kezdeményezése. Ennek lényege, hogy a fejlődésünk során a sikeres jövő reménye akkor valósulhat meg, ha a pénzügyi, társadalmi és környezeti dimenziók között egyensúlyt teremtünk. Ez a mutató lehetőséget ad arra, hogy nyomon követhessük, hol állunk ezekben a szempontokban, azaz hol haladunk előre, és hol tapasztalunk visszaesést. A második pillér a "fenntartható teljesítmény keretindikátor", amelyet a Hétfa Kutatóintézet készített el. Ez az indikátor gazdag információt nyújt a természeti, gazdasági, társadalmi és humán tényezőkről, különös figyelmet fordítva a természeti erőforrások fenntartható kezelésére és az externáliák hatásainak értékelésére. A harmadik pillér a "GDP-n túli jólléti mutató", amely a Makronóm Intézet korábbi elemzésein alapul. Főként a társadalmi jólét különböző aspektusait mérlegeli, így biztosítva egy átfogóbb képet a társadalom valós helyzetéről. Ezek a mutatók együttesen képesek olyan részletesen feltérképezni a fejlődési pályánkat, hogy előre jelezhessük az esetleges problémákat. A módszertan rugalmas, így különböző országok környezetében is alkalmazható. Fontos kiemelni, hogy nem rangsort kívánunk felállítani, hanem saját fejlődésünket vizsgálni, összehasonlítva a jelenlegi helyzetünket az öt vagy tíz évvel ezelőttivel, valamint a következő öt év várható alakulását. Ez a megközelítés pragmatikus eszközként szolgál a politikai döntéshozatal és a gazdasági tervezés támogatására.

A GDP-hez hasonlóan százalékos adatokat látnánk a módszertan különböző lábaihoz sorolva?

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: Igen. A három eltérő adat dinamikus kölcsönhatása határozza meg, hogy egy ország milyen irányba haladhat. Olyan ez, mint egy háromlábú szék: ha mindhárom lába egyenlő hosszúságú, stabilan áll, de ha bármelyik láb rövidebb, az már problémákat okozhat.

Milyen mértékben áll rendelkezésre politikai szándék ennek a bevezetésére?

Komoly érdeklődés van rá. Mielőtt bemutatta volna elnök úr és Bartus Gábor (utóbbi a technikai részleteket) a fórumon, konzultáltunk japánokkal, amerikaiak és kínaiakkal. Volt már bizonyosfajta visszajelzésünk a világból. Azt pedig a politikai akarat rögzítésének tekintem, hogy a világ vezetői korábban megegyeztek egy új módszertan szükségességéről.

Történt valamilyen konkrét lépés a vezetők részéről a megvalósítás előmozdítása érdekében?

Nem elegendő. A legtöbb vezető számára a GDP egy jól definiált, könnyen kezelhető mutató, amit sok esetben a nem megfelelő kontextusban használnak. Megosztok veletek egy titkot: amikor az ENSZ közgyűlésének elnöke voltam, többször is diskuráltam erről António Guterres főtitkárral. Az ENSZ-ben felmerült egy ambiciózus terv, hogy 2027-re, a statisztikai bizottság irányításával, kidolgozzunk egy új módszertant. Ezen a háttérben pedig 2023-ban csúcstalálkozót szerveztünk a fenntartható fejlődési célok végrehajtásáról. Kifejeztem, hogy aggályosnak tartom, ha azt várjuk a világ vezetőitől, hogy a végrehajtási időszak felénél újra elkötelezzék magukat a 2015-ös megállapodás mellett, miközben a tényleges végrehajtás rendkívül gyenge volt. Jelenleg a célok teljesítése csupán 15-16%-on áll, de azt ígérjük, hogy a második félidőre hatékonyabbak leszünk. Megkérdeztem a főtitkárt: mi történik, ha senki sem hiszi ezt el? Milyen érvet tudunk felhozni, ami alapján megalapozottan mondhatjuk, hogy innentől kezdve jobban teljesítünk a fenntarthatóság terén, hiszen itt emberi életekről van szó. A főtitkár ezután utasította a statisztikai bizottságot, hogy a módszertant 2023 szeptemberére dolgozzák ki. Egy hónap elteltével a csapat jelezte, hogy ez nem megvalósítható. Így a következő céldátum 2024 szeptembere lett. Ahogy látja, a 2024-es "Summit for the Future" eredménye, a "Pact for the Future", még mindig elvégzendő feladatként szerepel. Áder János irányításával korábban már megpróbáltuk elindítani ezt a munkát, és ezért voltam ilyen lelkes a főtitkárnál. Most úgy döntöttünk, hogy mivel nincs közelgő konszenzus a kérdésről, ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból. Magyarországon az elmúlt másfél-két év során három műhely is jelentős eredményeket ért el. A Magyar Nemzeti Bank, a Makronóm Intézet és a Hétfa Kutatóintézet mind komoly koncepciókkal rendelkezik. Azt mondtuk, ha szeretnénk, hogy a világban elinduljon a közgondolkodás erről a témáról, akkor először Magyarországon kell összegyűjtenünk ezeket a gondolatokat. Egy éven keresztül dolgoztunk rajta, és ezt mutatta be az elnök úr a World Science Forumon.

Van-e kapcsolatban a magyar kormányzattal a módszertan megbeszélése?

Ha az lenne a következő kérdése, hogy mikor vezethetik be, akkor kicsit visszafordítanám a dolgot. Amikor megalkották a GDP-t, körülbelül huszonöt évig tartott, mire el tudták fogadtatni globális léptékben. Most nincs huszonöt évünk. A fenntarthatósági fordulatot ennél rövidebb idő alatt kell megcsinálni, vagy túl nagy ára lesz. Ezért nem az az elsődleges kérdés, hogy mikor épülhet be a magyar költségvetési tervezésbe. Természetesen ez is fontos kérdés, a magyar gazdaság tervezői és a parlament tagjai is láthatják, hogy ezzel jól járnánk, ettől gyarapodhat a nemzeti vagyon, és kisebbek lehetnek a megrázkódtatások az előttünk lévő egyensúlytalanságok előrejelzésével. Első lépésként egy nemzetközi, alkotó jellegű vitát kell generálni, ami kialakítja a mindenki számára jól értelmezhető, elfogadható módszertant. Az ENSZ vezetői már kérték, hogy vigyük el New Yorkba a kidolgozott módszertant és mutassuk be, kezdődjön el a tartalmi vita. Ez egy magyar siker.