A hangos kiabálás, mint egy viharos szél, amely átfúj a csendes tájon, érzelmeket szabadít fel, mint egy szikra, ami lángra lobbantja a szív tüzeit. A hangok, mint egy színpadi előadás, felerősítik a feszültséget, tükrözik a belső küzdelmeket és vágyakat.
Elemzőként talán egy kis ironikus eleganciával megfogalmazhatjuk, hogy a politikai diskurzus szintje Magyarországon és Szlovákiában egyre inkább lejtőre kerül. Ha a köznyelvet nézzük, azt is mondhatnánk, hogy bármerre is nézünk, szinte biztos, hogy szembesülünk a vulgáris, kioktató és sértő megnyilvánulásokkal. Üdvözöljük hát ezt a „szép új világot”!
Aktív hírfogyasztóként az elmúlt években apránként tudatosítottam, hogy az elmúlt időszakban teljesen használhatatlanná vált a Facebook. A szociális hálózat jobb esetben érdektelen, rosszabb esetben kimondottan káros tartalmakat önt a felhasználókra. Az ismerősök státuszüzenetei helyett politikai pártok és influenszerek által előállított hatásvadász posztokat. A platform ebben nincs egyedül. A YouTube videói, vagy újabban a Google keresései hasonló módon árasztanak el olyan tartalommal, amit soha nem kértünk és ugyanez igaz a felvillanó reklámokra is. Az internetet követni határozottan árt a mentális egészségnek: elfáraszt, feldühít, vagy egyszerűen csak eláraszt olyan tartalmakkal, amin nem akartunk gondolkodni - mégis megtesszük, mert elénk kerül. A politikai tartalmak különösen rosszak, mert jellemzően arról szólnak, kit és miért kell gyűlölni. A sikerekkel való dicsekvés kevésbé éri meg és nem is nagyon érdekel senkit.
A jelenség legrosszabb aspektusa, hogy csak korlátozottan kezelhető. A különféle blokkolók képesek bizonyos üzeneteket eltüntetni, de a reklámok ügyesen visszabújnak a felületekre. Elhatározhatjuk, hogy kevesebb időt töltünk az interneten, de a munkahelyi kötelezettségek és a barátokkal való kapcsolattartás miatt ez gyakorlatilag lehetetlen. Így hát a saját kis menedékem a papírra írt szövegekben rejlik – főleg a könyvekben. Ezekben nincsenek zavaró reklámok, és a minőség-ellenőrzés szintje is sokkal magasabb.
Gondolok itt arra, hogy valaki energiát fektetett abba, hogy leírjon egy hosszú szöveget, jobb esetben egy másik ember átnézte és korrektúrázta, végül pedig valaki jó ötletnek tartotta rányomtatni a papírra. Napi egy óra garantált digitális csend.
A könyveket olvasva szembesülhetünk azzal, mennyire más közeg az internetes szociális hálózatok világa. Harsány, mint egy zsúfolt piac, ahol az elmélyedés helyett mindig üvöltözik valaki. Aki pedig a leghangosabban, a legfigyelemfelkeltőbben, a legtöbb anyagi forrást belefektetve teszi, arra odafigyelnek, legalább pár másodpercig. A figyelemverseny-spirál azonban egymás túllicitálásába fordul. Az eredményét látjuk: leromlott a közbeszéd, az ember elé ideológiától függetlenül szponzorált tartalomként kerül a gyűlölet és a véglegesen leegyszerűsítő üzenetek.
Mondhatnánk, hogy minden megszokható, de személyesen úgy érzem, hogy egy különös ok miatt nehéz figyelmen kívül hagyni a jelenséget. A gyalázkodással terhelt közbeszéd hosszú távon a demokrácia aláásásához vezethet. A jó kormányzás, az emberek érdekeinek és a fontos témáknak a képviselete nem csupán a legnagyobb hangúakat érinti, hanem azokat is, akik távolról figyelik ezt a cirkuszt, és próbálnak távol maradni az aktív véleménynyilvánítástól. Ezek az emberek úgy vélik, hogy a politika a mocsok és a fertő világába vezet, és a közéletbe való belépés kockázatos, ellentmondásos vállalkozás. Azok, akik mégis részt vesznek benne, gyakran úgy tűnnek, mintha csupán a saját hasznukat keresnék. A digitális zajban könnyű arra a következtetésre jutni, hogy „egyik, mint a másik”, így a véleménynyilvánítás mellett a szavazás értelmetlennek tűnik. Végül pedig ezek a csalódott emberek gyakran nincsenek képviselve senki által. A kiabálás sosem szép dolog.
