Hogyan lehetne elképzelni az életem nélküled? - Valóban egy olyan, egyszer nézős, színes-szagos musical lenne az év legjobban várt magyar filmje, amelynek minden csillogása mögött mélyebb érzelmek rejtőznek?

A film beharangozóját már jóval a bemutató előtt óriási izgalom övezte, így nem meglepő, hogy a "Hogyan tudnék élni nélküled?" a 2023-as év legjobban várt magyar filmjévé vált. Mi is elmerültünk a történet világában, hogy felfedezzük, vajon a végeredmény valóban megérdemli-e a korai lelkesedést és bizalmat, amit a közönség már előre megadott neki.

Személy szerint hatalmas meglepetésként ért, amikor nyáron felfigyeltem arra, hogy a július 31-én bemutatott „Hogyan tudnék élni nélküled?” című film első előzetesét már több mint egymillióan látták. Ez a szám egyszerre lenyűgöző és figyelemre méltó!

Nem csupán azért, mert a magyar filmipar az utóbbi időben nem tudott hasonló népszerűséget elérni, hanem azért is, mert valahogy nem tudtam igazán megérteni, hogy mitől válhat egy ilyen könnyed, egyszer nézhetőnek tűnő musical beharangozója ennyire vonzóvá. Persze, tisztában vagyok vele, hogy Demjén Ferenc népszerű slágerei, a nyári szerelem és a retró nosztalgia, valamint Marics Peti jelenléte mind hozzájárulnak a varázsához, de mégis, valami nem állt össze bennem. A film "mélysége" és a várható élmény egyértelműnek tűnt, amikor az ember leül a moziba. Aztán mégiscsak beültem, és megleptek.

Anélkül, hogy indokolatlanul sok részletet árulnék el a film nem éppen acélos és bonyolult cselekményéről, mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a „Hogyan tudnék élni nélküled?” nem egy a nosztalgikus klisékkel teli, érzelgős alkotás, még ha a jelek ezt is sugallják. Sokkal inkább egy olyan film, amelyben a zenés komédia elemei egy kicsit hatásos, de rendkívül szerethető és emberi drámával fonódnak össze, így alkotva egy izgalmas keretet.

A történet középpontjában Lili (Varga-Járó Sára) áll, aki férje halála után éveken át nem tudta feldolgozni a gyászt, és magányosan éli mindennapjait. Egy nap, miközben a költözés forgatagában van testvéreivel és legjobb barátnőjével, rábukkannak édesanyjuk régóta titkolt naplójára, amely a 90-es évekből származik. Ezzel a felfedezéssel egy új idősíkra lépünk, ahol a napló lapjain megelevenedik Eszter (Törőcsik Franciska), Lili édesanyjának izgalmas szerelmi élete. 1994 őszén Eszter épp egy két hétre tervezett csajos nyaralásra készül barátnőivel, Márkus Lucával és Kovács Harmattal, miközben éppen búcsúzik szerelmétől, Brasch Bencétől. A nyaralás során, a napozás közben, egy váratlan baleset folytán találkoznak a feltörekvő Kuplung zenekar tagjaival (Ember Márk, Marics Peti és Kirády Marcell), akik teljesen felforgatják a lányok balatoni vakációját. A napló olvasása közben Lili és társai folyamatosan visszacsatolnak a múltba, ahol Eszter kalandos élményei párhuzamosan zajlanak a jelenben, ezzel új fényt vetve Lili saját életére és a gyászból való kilábalására. A történet így egy izgalmas időutazás, amelyben a múlt és a jelen összefonódik, és a szerelem, a barátság, valamint a felnőtté válás bonyolult útját járja be.

Rendkívül nehezen tudom felfogni, hogy filmesztétikai szempontból miért hoz létre bármiféle értéket, amikor egy filmben hirtelen ötven vagy akár száz ember kezd el táncolni egy zenére, teljesen váratlanul és random módon. Valószínűleg nem is az a lényeg, hogy megértsük ezt a jelenséget, hanem inkább átélni a dalok "varázsát". A "Hogyan tudnék élni nélküled?" azonban még ezt is nehezíti a néző számára. Néhány jól időzített, igazán releváns zenei betét mellett a Demjén dalai sokszor indokolatlanul kapcsolódnak be egy-egy jelenetbe, amit gyakran követnek meglehetősen kínos koreográfiák is. Talán ez a film legnagyobb gyengesége; hiszen a zenés komédia (bár ha az egész művet nézzük, inkább dráma-komédia) nem tudja maradéktalanul teljesíteni a műfaji elvárásokat.

A film egyik jelentős problémája, hogy az események olyan gyors ütemben zajlanak, hogy a három főszereplő motivációit nehezen tudjuk megérteni, míg a mellékszereplők esetében szinte lehetetlenné válik a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok mélyebb megismerése. Az olyan fontosabb mellékszereplők, mint például Marics Peti, Márkus Luca, Brasch Bence, Kovács Harmat vagy Kirády Marcell által megformált karakterek nem kapnak elegendő teret és időt ahhoz, hogy kilépjenek a rájuk osztott, sablonos és kétdimenziós keretekből. Ez különösen sajnálatos, hiszen a filmben szereplő tehetséges és ígéretes fiatal művészeket sokkal jobban ki lehetett volna aknázni, ha a történet lehetőséget ad számukra a kibontakozásra.

A Hogyan tudnék élni nélküled? minden kisebb vagy nagyobb hibája ellenére sem a nézhetetlen vagy a szekunderszégyenérzetet keltő kategória. A film végig leköti a nézőt, alapvetően élvezhető a látványvilága és az általa teremtett atmoszféra, (mégha a 90-es évek sokkal dominánsabban is megjelenhetett volna) kifejezetten izgalmas, hogy a "retró" nyári vígjátékot egy drámaibb, mai keret veszi körbe, ami segít abban a filmnek, hogy ne folyjon el a cukormázasságában. Szóval egy egyszernézős, jó hangulatú moziként az alkotás egészen jól tud működni, főleg ha az ember nem támaszt különösebb magasművészeti elvárásokat egy dramedyvel szemben. Csak kár azért, hogy a forgatókönyvbeli és a vászonra még inkább kivetülő hibák megakadályozzák, hogy a film a látszólagos ígéretéhez méltóan egy igazán ízléses, szórakoztató klasszikussá váljon, ami elé mindig szívesen ül le újra és újra a néző.

Egyébként Sajó Dávid a filmről írt nem túlságosan pozitív kritikájában van egy érdekes gondolat, ami talán fontosabb annál, minthogy a féktelen ragelés martalékává váljon. "Semmi szükség arra, hogy az adófizetők olyan közönségfilmnek szánt hobbiprojektekre költsenek, amik meg sem próbálnak semmi művészeti értéket közvetíteni, csak másfél órára kikapcsolni a néző agyát" - írja ő. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy ez egy elég káros, szűklátókörű percepció a részéről, mert lehet, hogy hozzá hasonlóan sokan gondolják még azt egy "értelmiségi" nézőpontból, hogy magyar film csak akkor lehet jó, ha kielégíti az általuk támasztott, fogyasztói igényeket. Szerintem igenis szükség van a magyar vígjátékokra, és minden olyasmire, ami szélesebb rétegeket próbál megcélozni, mert az ő kiszolgálásuk is ugyanúgy feladata egy filmnek. Nem szabad azért bűnbakként kikiáltani a Hogyan tudnék élni nélküled?-et, mert ez éppen kapott állami támogatást és pláne azért nem, mert éppen nem az Oscarra készült. Az egyetlen, amit fel lehet róni neki, hogy nem élt kellően a megelőlegezett bizalommal, és nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket.