"Hogyan lehet egy arctalan életet élni?"; "Senki sem fogja észrevenni" - 49 év telt el az F1 történetének legemlékezetesebb balesete óta.

49 évvel ezelőtt Niki Lauda egy szörnyű baleset következtében majdnem életét vesztette. A legendás, háromszoros világbajnok a könyvében részletesen visszaemlékezett arra, hogyan számolt be róla az egyik elismert német újság. Az írás különös figyelmet fordított az állapotára, és a média által keltett hullámok hatását is taglalta.

1976. augusztus 1-je, azaz éppen 49 évvel ezelőtt, a Forma-1 történetének egyik legtragikusabb és legemlékezetesebb balesete zajlott le. Ezen a napon rendezték meg a Német Nagydíjat, amely a félelmetes Nürburgring Nordschleife utolsó versenye volt. Ahogy sokan tudják, Niki Lauda a második körben súlyos balesetet szenvedett, amikor autója a falnak csapódott, lángra lobbanva. Az osztrák versenyző életét kockáztatta, és csaknem belehalt a sérüléseibe. Lauda, aki pályafutását három világbajnoki címmel zárta, könyvében részletesen megosztotta a baleset előzményeit és következményeit, feltárva a versenyzés veszélyeit és a saját újjászületésének történetét.

A történet tavasszal indult, amikor valaki azt javasolta, hogy a biztonsági kockázatok miatt bojkottálni kellene a futamot, de a javaslat végül nem nyert támogatást. Ekkor terjedni kezdett az a hír, hogy Laudának nem tetszik a pálya, de ő ezt határozottan cáfolta, hangsúlyozva, hogy ez nem volt a döntése mögött.

Ami magát a futamot illeti, a pole pozíciót bajnoki riválisa, James Hunt szerezte meg, a Ferrari versenyzője pedig mellőle rajtolhatott. A verseny felszáradó pályán kezdődött, így nem volt egyértelmű, hogy a száraz vagy a nedves pályás gumik lesznek az alkalmasabbak. Végül mindkét éllovas rosszul döntött, és az első kör végén kénytelenek voltak bemenni slickekért.

Miközben Lauda igyekezett felzárkózni, autója a Bergwerk-kanyarban váratlanul kitört jobbra, és a falnak csapódott, majd lángra lobbant. A roncsból négy bátor pilótatársa mentette ki, de már ekkor is súlyos égési sérüléseket szenvedett el. Azonban nem ez volt a legnagyobb problémája. Az osztrák versenyző számára a baleset előtti utolsó emlék csupán annyiból állt, hogy elhagyta a bokszutcát; a következő dolog, amire emlékezett, már jóval a tragédia után történt.

"Emlékezetes pillanatokra tekintek vissza, amikor a helikopter fedélzetén zajlottak a megbeszélések - írta Lauda a 'To Hell and Back' című önéletrajzi könyvében. - Hordágyon fekszem, kimerült vagyok, az egyetlen vágyam, hogy aludjak, semmi más nem foglalkoztat. Hamarosan vége lesz ennek az egésznek. Csak az intenzív osztályon eltöltött negyedik nap után kezdték el az orvosok hinni, hogy meg fogom úszni."

Lauda ugyanis annyira rossz állapotban volt, hogy az utolsó kenetet is feladták neki. A belélegzett füst miatt tüdeje komolyan károsodott, és a vérében is veszélyes elváltozások történtek. Ekkor még háttérbe szorult, hogy a fején, az arcán, valamint a kezén is súlyos égési sérüléseket szenvedett, hiszen ezek nem voltak életveszélyesek.

Bár abban az állapotában nyilvánvalóan képtelen volt újságot olvasni, Lauda felidézte, hogy a lapok már akkor is az arcával foglalkoztak. A Bild például azzal a címlappal jelentkezett, hogy "Úristen, hova tűnt az arca?". A cikkben pedig ez állt: "Niki Laudának, a világ leggyorsabb autóversenyzőjének már nincs arca. Inkább a nyers húsra hasonlít, ahonnan kiállnak a szemgolyók."

Miután átvészelte a legnehezebb időszakát, de "szerencsére" még mindig nem tudott újságot olvasni, a német sajtóban újabb cikk bukkant fel Laudáról. A cím így hangzott: "Niki Lauda túlélt... de vajon élhet-e valaki arctalanul?" A cikkben szörnyű jövőt festettek az osztrák versenyző elé, kiemelve a kinézetével kapcsolatos kihívásokat és az ezekből fakadó következményeket.

"Hogyan nézhet szembe az élet kihívásaival arc nélkül? - tette fel a kérdést a szerző. - Rémisztően hangzik, de még ha a teste teljesen helyre is áll, hat hónapon keresztül elzárva marad a külvilág elől. Az arca újjáépítése 1979-ig el fog húzódni. Ennyi időbe telik az orr, a szemhéjak és a száj rekonstrukciója. Az új megjelenés pedig egyáltalán nem fog emlékeztetni a régire. Laudát csupán a közeli barátai ismerik majd fel, és ezt csak a hangja és a mozdulatai alapján képesek megtenni."

Lauda sérülései mély nyomot véstek az arcán, amely egész életében kísérte őt, emlékeztetve a bátorságára és a szenvedélyére.

A cikk nyilvánvalóan tévedett, Lauda nemcsak hat hónappal a balesete után, hanem mindössze hat héttel később visszaült az autóba, és egy lenyűgöző negyedik helyezést ért el Monzában. Azonban kezdetben nem volt tisztában azzal, mi is állhatott a baleset mögött, hiszen az eseményekre maga nem emlékezett, a Ferrari pedig nem adott ki hivatalos tájékoztatást. Később azonban arra a következtetésre jutott, hogy többé-kevésbé osztja Ermanno Cuoghi, a Ferrari akkori vezető szerelőjének elméletét, miszerint a motorblokkot a bal hátsó felfüggesztéssel összekötő rúd leválhatott. Érdekes módon az olasz szakember tisztában volt azzal is, hogy ez a hiba már korábban is előfordult a csapat autóinál.

A baleset helyszíne, a híres Nordschleife, az utolsó Forma-1-es futamának adott otthont abban az évben, ami a motorsport rajongói körében sokáig emlékezetes marad. Sokan Lauda tragikus balesetével kötötték össze ezt az eseményt, de az érintett versenyző világosan kijelentette, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz. A pálya sorsa az év végén végleg megpecsételődött, amikor automatikusan elvesztette a szükséges nemzetközi besorolását.

Miközben Lauda lenyűgöző felépülése sokak számára ismert, két másik fontos szempont, valamint egy ezzel összefonódó ellentmondás talán kevésbé kapott figyelmet.

Luca Dal Monte Enzo Ferrariról írt életrajzi munkája egy egész fejezetet szentel egy különösen drámai időszaknak. A baleset után Daniele Audetto, a Ferrari akkori csapatmenedzsere, azonnal felhívta Enzo Ferrarit, a Ferrari alapítóját, hogy tájékoztassa a történtekről. Elmondta neki, hogy a 27 éves pilótát kórházba szállították, és az állapota rendkívül súlyos. Audetto szavai nyomasztóak voltak: a helyzet annyira kétségbeejtőnek tűnt, hogy nem kizárt, hogy a fiatal versenyző már a következő napfelkeltét sem éri meg.

A Commendatore-t mélyen megrázta a hallottak súlya, de tapasztalata alapján tudta, hogy ez a tragédia nem volt új számára. 78 éve alatt már számos versenyzője veszett oda balesetek következtében, és egy idő után megtanulta, hogy a halál gondolatát nem szabad túlságosan magával ragadnia; inkább a jövőre kell összpontosítania. Így hát, bár a hírek sokkolták, próbálta racionálisan kezelni a helyzetet. Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy sürgősen meg kell találnia Lauda méltó utódját.

Természetesen, az idény közepén az élvonalbeli versenyzők átcsábítása nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha a Ferrari neve áll a háttérben. Azonban egy különleges esetet említhetünk: Emerson Fittipaldi, aki nem éppen a legnagyobb csapatnál versenyzett abban az időszakban. Ő a McLarentől bátyja, Wilson istállójához, a Copersucarhoz igazolt. A Ferrari pedig úgy vélte, hogy egy világbajnok helyére egy másik világbajnokot kell ültetni. Bármennyire furcsán is hangzik, a csapat filozófiája szerint a pilóta csupán az autó egyik "alkatrésze", nem több.

Audettót tehát arra utasította, hogy egészen 1978-ig ajánljon szerződést Fittipaldinak. A további két év nem véletlen, hiszen a csapat másik versenyzőjét, Clay Regazzonit az év végén már egyébként is el akarta küldeni. Innentől kezdve elszeparálta magát a külvilágtól, és a csapatmenedzser hívására várt: egyfelől arra számított, hogy közli Lauda halálhírét, másfelől nyilvánvalóan tudni akarta kiszemeltjének válaszát. Mindeközben beszélt néhány újságíróval (sokkal kevesebbel, mint ahányan ténylegesen keresték), de ezen beszélgetések során sok olyan pillanat volt, amikor csak keresték a szavakat.

Másnap Lauda felébredt a kómából, de a helyzet továbbra is kétségbeejtő volt: az osztrák versenyző nagyon csúnyán megégett, de ennél is nagyobb baj volt, hogy a tüdeje igencsak károsodott. Az orvosok ráadásul a lehetséges komplikációk miatt is aggódtak, azt pedig pláne senki nem hitte, hogy valaha visszatérhet a versenypályákra. Ha pedig ez nem lenne elég, a lába is megsérült, így az amputációt sem zárták ki.

A következő napok során Lauda feleségével, Marlene Knausszal, valamint öccsével, Floriannal is felvette a kapcsolatot, és az orvosi csapat is kedvezőbb hangulatban nyilatkozott, bár a túlélési esélyeit továbbra is csak 50 százalékra becsülték. Augusztus 4-én, három nappal a tragikus baleset után, Luca di Montezemolo, a Ferrari akkori menedzsere és későbbi elnöke, ellátogatott a kórházba, hogy támogassa a legendás versenyzőt.

A két fél baráti kapcsolata mélyen gyökerezett, ám a látogatás mögött sokkal több húzódott meg. Fittipaldi ugyanis a közelmúltban visszautasította a Ferrari vonzó ajánlatát, így Enzónak sürgősen új tehetség után kellett néznie. A következő célpontja Ronnie Peterson volt, aki azonban azon ritka versenyzők közé tartozott, akivel Laudának régi ellentétei voltak még az F1 előtti időszakból.

A címvédő akkor még elfogadta, hogy ideiglenesen helyettesre van szükség, de ha valakit, akkor a svéd pilótát biztosan nem akarta látni az ülésében. Éppen ezért arra kérte Montezemolót, hogy járjon közbe az ügyben, aki ezt meg is tette, és beszélt Gianni Agnellivel, a Fiat akkori első emberével, Agnelli pedig meggyőzte Ferrarit, hogy tegyen le Peterson megszerzéséről.

A sértett Ferrari kisstílű megtorlást eszelt ki Laudával szemben, de a versenyző ennek ellenére világklasszisként megkoronázta karrierjét, majd hirtelen eltűnt a reflektorfényből.

Az Osztrák Nagydíjon végül egyetlen Ferrari sem volt ott (hogy miért, arra később kitérünk), míg Zandvoortban csupán Regazzoni állt rajthoz. Eközben, három héttel a baleset után Lauda bejelentette, hogy még abban az évben visszatér a pályára. Az eredeti terv az október 3-i kanadai forduló volt, ezzel együtt addigra már próbálta megakadályozni, hogy Enzo Ferrari tovább keresse a helyettesét.

Nem sokkal később Fioranóban is megkezdődött a tesztelés, de a Ferrari nem adta fel a harcot. A helyzet bonyolult volt, hiszen a csapat vezetése sem volt biztos abban, hogy 1976-ra vagy 1977-re keres-e új pilótát. Végül azonban az előbbi évet választották, és megállapodtak Carlos Reutemann-nal, hogy az Olasz Nagydíjtól kezdve ő üljön be az egyik Ferrariba. Lauda, aki már régóta a csapat színeiben versenyzett, dühösen reagált a hírre. A többi pedig már történelem: az osztrák versenyző Monzában már autóba ült (ott végül három autóval indultak), és figyelembe véve a nehéz körülményeket, a negyedik helyen zárta a versenyt. Reutemannnak ez volt az egyetlen versenye a Scuderiával abban az évben, de 1977-ben már Regazzoni autóját foglalta el.

Lauda küzdelmével párhuzamosan komoly sportpolitikai játszma is zajlott, és nem csak a színfalak mögött. Négy nappal a baleset után ugyanis Ferrari bejelentette, hogy határozatlan ideig felhagy az F1-es versenyzéssel. Az utolsó csepp a pohárban a Brit Nagydíjjal kapcsolatos döntés volt, miszerint visszaadták James Hunt győzelmét. (A későbbi világbajnokot később ismét kizárták, de ezt akkor még nyilvánvalóan nem lehetett tudni.)

A Commendatorét már jó ideje foglalkoztatta a gondolat, hogy a nemzetközi autósport szövetség élén egy Ferrari-ellenes mozgalom bontogathatja szárnyait. Ezt a gyanút az olyan döntések támasztották alá, amelyek kedvezőtlenül érintették csapatát. Továbbá, mélyen csalódott volt abban is, hogy az olasz autósport vezetői nem álltak ki mellette a vitatott ügyekben, miközben a sikerekből rendre ők is igényelték a részesedésüket.

Mindenki megfeledkezett róla, most 86 millió forintnak megfelelő összegért vették meg Lauda ajándékát

Természetesen a kiszállás lehetősége valójában nem volt komoly szándék, csupán egy eszköz volt, amellyel nyomást kívánt gyakorolni a helyzet szereplőire. Első lépésként meghívta az olasz versenybizottság vezetőit Fioranóba, hogy alaposan vizsgálják meg Lauda összetört Ferrariját. Korábban a Német Nagydíj szervezői már elvégezték ezt a feladatot, és arra a megállapításra jutottak, hogy a Ferrari hibázott: egyrészt a felfüggesztés egyik alkatrésze működésképtelenné vált, másrészt pedig a versenyautóban nem volt automatikus tűzoltókészülék. Ferrari számára ez már egy részleges győzelemnek számított, és külön öröm volt, hogy a bizottság vezetői szinte könyörögtek neki, hogy reconsiderálja a döntését, és ne hagyja el a Forma-1 világát.

Ahogy már korábban említettük, az Österreichringen végül nem tettek tiszteletüket, azonban ez volt az egyetlen verseny, amit kihagytak. A Ferrari később megfogalmazott egy levelet az olasz autóklubnak, amelyben kifejtették, hogy nyitottak a visszatérésre, de hangsúlyozták, hogy ha a Forma-1 világában a zsarolás és a korrupció eluralkodik, akkor számukra nem marad hely. Végül augusztus 23-án véglegessé vált, hogy a Ferrari továbbra is részt vesz a versenysorozatban.