Sajnos nem tudom közvetlenül megváltoztatni Hegyi Gyula "Hans" című művét, de szívesen segítek egyedi szöveget alkotni, amely ihletet merít a műből. Kérlek, mesélj többet arról, hogy milyen témákat vagy stílust szeretnél, és együtt létrehozhatunk valami k

Sok évem telt el úgy, hogy eszembe sem jutott ez a történet. Senkinek sem meséltem róla, egy-két embernek esetleg, éppen csak megemlítve, amikor halálos balesetek szóba kerültek társalgás közben.

Halálom pillanatában talán újra elébem kerül Hans arca, ahogy először feltűnt a tenger hullámaiból. Akkorra már szinte feladtam a harcot, reménytelenül küzdöttem a viharos, sötét és ellenállhatatlan hullámok között, amelyek egyre mélyebbre húztak a tenger ölelésébe, a végső nyugalom felé. Az erőm a víz felszínén való megmaradásra már erősen megcsappant, és többször is elnyelt egy-egy hullám, melyből csupán az életösztönöm mentett meg, hogy levegőt véve újra sótól terhes vizet nyelhessek. Az időt nem mértem, de éreztem, hogy hosszan elhúzódik a harcom, hiszen csak akkor indult el valaki a partról, amikor már látták, hogy egyedül nem boldogulok a tomboló tengerrel. Amikor Hans végre odaért hozzám, már nem próbáltam úszni, csak kapálóztam, hogy el ne süllyedjek végleg. Alig ismertem fel; ő Michael barátja volt, de az életösztönöm azonnal jelezte, hogy érte jött, hogy megmentsen.

A részletek már kezdtek elmosódni, de emlékszem, hogy valószínűleg megfogta a karomat, vagy talán a vállamat, és mondott valamit, ami életembe új értelmet csepegtetett. Igen, ő volt az, aki megmentett, nem csupán az izmos karjával, hanem a jelenlétével, ami eloszlatta a félelmeimet. Amint ott termett mellettem, a pánik elszállt, és újra vágyakozni kezdtem az élet után. A tenger már nem a kétségbeesett vergődés színhelye volt, hanem a remény szimbóluma. Kifelé úszni kezdtünk, lehet, hogy ő is segített, de végül a saját erőm vitt a partra. Este, amikor hazaértem, Michael anyja bánkódott, mert a fiúk elárulták neki, hogy Hans mentett ki a vízből. Az éj leple alatt fekete hullámokkal vívtam álmomban, de másnap reggel, a fiúkkal együtt, újra a homokdűnék közé indultunk. Úgy léptem a vízbe, mint aki mindig is ott volt, és azután még sokszor megismételtem ezt, mintha a tenger hívogatott volna.

Utólag könnyen össze tudom rakni, miért sodort el szinte a tenger mélye, amely a másnap békésen csillogott és hívogatóan csábított. A parttól körülbelül egy-kétszáz méterre egy víz alatti dűne terült el, egyfajta természetes akadály, ahol mindig megálltam pihenni, amikor elértem. Aznap az ég borongós volt, a tenger pedig vadul hullámzott, a német fiúk pedig nem érezték magukat túl bátor felfedezőnek. Az ő világuk volt ez a tenger, nemcsak az egész nyárra, hanem valószínűleg az egész életükre. De számomra ez volt az első találkozás a tengerrel, és már csak néhány napom maradt a nyaralásból; nem akartam, hogy egyetlen pillanatot is kihagyjak. Így hát, egyedül nekivágtam a zöldesfekete hullámoknak, de a sötét és viharos vízben az úszás gyönyörű élménye hamarosan küzdelemmé változott, ahol a szórakozás helyett a túlélésért harcoltam.

Amikor már a fáradtság súlya teljesen elnyomott, megpróbáltam megállni ott, ahol korábban mindig pihenhettem. Az erős hullámok úgyis elragadtak volna, de a kapkodó lábaim alatt nem akadt meg a talaj a feltorlódott vízben. Ahelyett, hogy a partra igyekeztem volna, egyre mélyebbre sodródtam, görcsösen kutatva a helyet, ahol megpihenhetek és erőt gyűjthetek. Így aztán egyre több víz került a torkomba, és egyre nehezebben úsztam; inkább csak kapálóztam, de valahogy nem tudatosult bennem, hogy a menekvés egyetlen módja a part felé vezetne. A tenger becsapott, hazug módon vonzott befelé, talán éppen úgy, ahogyan ez a végtelen találkozás az ember és a tenger között évezredek óta megismétlődik, sokak végzete lett a hullámok mélye.

Tizenhét éves koromban, a nyári napfényben, egy rég vágyott álom küszöbén álltam. Gyermekkorom óta vágyakoztam a tenger látványára, és miután a sors kegyetlenül elragadta anyámat, apám pedig a mindennapi küzdelmekkel volt elfoglalva, úgy döntöttem, hogy saját kezembe veszem az irányítást. 1968 tavaszán nekivágtam egy kalandnak, amelyre régóta vártam. Lelkes diákként leveleztem egy leningrádi lánnyal és egy ufai fiúval oroszul, míg az egykor velem egyidős keletnémet Michaellel angolul tartottam a kapcsolatot. Meghívattam magam Bad Doberanba, Rostock közelébe, bízva abban, hogy a következő nyáron ő is ellátogat hozzánk Budapestre, a Balaton partjára. Utólag belegondolva, nem is volt ez annyira magától értetődő, hogy egy idegen, akit csak levelezés alapján ismertem, két hétre vendégül lásson a családjánál, ráadásul egyedülálló anyja és szerény körülményeik között. Elintéztem az egyszerű szocialista útlevelet, megvettem az olcsó vonatjegyet, és egy júliusi reggelen a dűnék mögött valóban ott várt rám a tenger. Az Ostsee, ahogy sokan ismerik, más néven Keleti- vagy Balti-tenger, és azóta minden part menti országába eljutottam. De az a tenger, amely azon a nyáron fogadott, örökre az Ostsee maradt számomra, egy különleges hely a szívemben, ahol a gyermeki álmok valóra váltak.

Michaellel úgy tettünk, mintha jó barátok lennénk, a társaságában mindig otthon éreztem magam. Jártunk együtt a tengerpartra, és söröztünk itt-ott, élveztük a nyári estéket. A következő nyáron őszintén meghívtam Budapestre és a Balatonra, még egy sztriptízbárba is elvittem Fonyódon, talán azért, hogy viszonozzam az ottani nudista strand élményét. A tengerből való megmentésemről soha nem esett szó, mintha az soha nem is történt volna. Az utazás előtt írt egy levelet, amiben arra kért, hogy Hansot is hívjam el Magyarországra. De nemet mondtam. Nehéz lett volna őket együtt elszállásolni, apámnak kellett volna állnia a költségeket, és talán zavarba is hozott volna Hans jelenléte, hiszen a múltamra emlékeztetett. Nem vagyok rá büszke, de így döntöttem, és Michael ezt tiszteletben tartotta. Hans, akit most először nevezek így, mert a nevét már nem tudom, egy szegény, izmos, ambiciózus fiú volt, egy becsületes német gyerek, aki joggal alkothatott véleményt egy olyan magyarról, mint én.

Sok év telt el azóta, hogy ez a történet a feledés homályába merült. Ritkán, talán csak néhány embernek említettem meg, amikor a halálról és balesetekről beszélgettünk, de magamban soha nem mélyedtem el benne. Az egyetlen dolog, ami néha nyomasztott, az apám fájdalmát idézte fel: hogyan tudta volna elviselni felesége halála után egy évvel az egyetlen fia elvesztését. Ezt a fájdalmat, amit szerencsére nem kellett átélnie, sokszor elképzeltem, és a lelkiismeretem terhét hordozva szenvedtem miatta. De ennél tovább sosem jutottam; sosem foglalkoztam azzal, hogy Hans megmentett az életemmel. Ha ez így történt, akkor így kellett lennie, ha másképp alakult volna, akkor más lett volna a sorsom. Az a másik út tele volt ismeretlennel, így nem tudhatom, melyik végkimenetel lett volna a kedvezőbb. Hívő vagyok, de úgy éreztem, ízléstelen lenne ezért a megmenekülésért hálát adni az Úrnak, mintha csodát látnék benne. Ez az esemény egy valós, kerek része az életemnek, amit kár lenne bármilyen érzelgős magyarázattal elleplezni. Történt, ahogy történt, és nyilván megvolt az oka, hogy így alakult. Egy letisztult történet, amelyet csak el lehet mondani, de értékelni vagy megfejteni méltatlan lenne.