Bethlen István Moszkvában, gyanús körülmények között távozott az élők sorából, ami számos találgatást és spekulációt indított el az esemény körülményeivel kapcsolatban.
Seres Attila: "Valószínűtlen, hogy bárki Magyarországon sajnálatát fejezné ki ezzel az emberrel kapcsolatban." Bethlen István oroszországi "dossziéinak" története (1992-1994) című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 24. évfolyamának 1. számában található, és az alábbi linken érhető el teljes terjedelmében.
A második "dosszié" története
A Bajcsy-Zsilinszky Társaság 1992. november 10-én írt levelében megfogalmazott kérés, amelyet Antall József személyesen juttatott el Borisz Jelcin orosz államelnöknek, valójában nem az orosz levéltári dokumentumokhoz való hozzáférés engedélyezéséről szólt, amelyek Bethlen István szovjetunióbeli fogva tartásának körülményeit és sorsát hivatottak tisztázni. Sokkal inkább arra irányult, hogy lehetőséget kapjanak az egykori magyar miniszterelnök földi maradványainak hazahozatalára.
1992-1993 során az újonnan kialakuló orosz államhatalom vezetői, akik maguk is a fiatal államiság képviselőiként léptek fel, nem rendelkeztek konkrét információkkal Bethlen István sorsa kapcsán, amely már közel ötven évvel korábban zajlott. Nem meglepő, hogy nem tudtak pontos és aktuális válaszokat adni arra a kérdésre, hogyan kezelték őt a szovjet hatóságok, miután elhurcolták, milyen körülmények között hunyt el, és hol található a nyughelye. Az orosz hivatalnokoknak is mélyre kellett ásniuk a levéltári anyagok között, hogy valamilyen nyomra bukkanjanak.
Természetesen, íme egy egyedibb megfogalmazás: Nem csupán a Bajcsy-Zsilinszky Társaság és a magyar kormány érdeklődött a kérdések iránt, hanem a hazai közvélemény is égetően kíváncsi volt. A Moszkvai Magyar Nagykövetség 1992. december 28-i jelentésében világosan kirajzolódik a helyzet: az úgynevezett első "dosszié" anyagát az orosz fél a magyar külképviselet kifejezett kérésére és többszöri megkeresésére állította össze, majd adta át a nagykövetség képviselőjének. Ez a folyamat jól tükrözi a diplomáciai feszültségeket és a kölcsönös érdeklődést a két ország között.
Ebből az iratkollekcióból kiderült az egykori magyar miniszterelnök halálának dátuma, a halálának konkrét egyészségügyi diagnózisa, illetve az a nem érdektelen tényező, hogy a halálhírét a szovjet diplomácia hivatalos jelleggel közölte a kormányt reprezentáló Göngyösi János külügyminiszterrel. Azt azonban nem, hogy hol kell keresni a földi maradványait.
Rudolf Pihoja által a magyar újságírók előtt bemutatott orosz tárcaközi ad hoc bizottság tevékenysége keretében a külügyi dokumentáció részletes vizsgálata zajlott. E párhuzamos kutatás során külön figyelmet fordítottak az Állambiztonsági Népbiztosság anyagainak célzott feltárására is, amely az Oroszországi Föderáció Állambiztonsági Minisztériumának archívumában történt. Nanovfszky György moszkvai nagykövet 1993. május 19-én a Külügyminisztériumnak írt táviratában arról tájékoztatta a vezetést, hogy az irattárban már elvégezték a Bethlen Istvánra vonatkozó dokumentumok kiválogatását. A nagykövet értesülései szerint azokat eredetileg Viktor Barannyikov, az orosz állambiztonsági miniszter kívánta átadni egy tervezett budapesti látogatása során.
Határozottan állítható, hogy az orosz fél a kutatási és iratválogatási feladatokat február végére befejezte. Egy másik nagykövetségi távirat alapján ugyanis kiderül, hogy Barannyikov hivatalos látogatása Magyarországra már február 2-ára elő volt készítve, és eredetileg 1993. márciusának elején tervezték Budapestre érkezését. A magyar fél azonban végül lemondta a találkozót, és azt javasolta, hogy halasszák ősszel. A rendelkezésre álló magyar külügyi iratok nem adnak választ arra, hogy miért mondta le a magyar fél az orosz miniszter budapesti látogatását. Bár az okok feltárása a téma szempontjából másodlagos, a látogatás elmaradása mégis számos következménnyel járt, hiszen az orosz állambiztonsági szervek által kiválogatott irategyüttes átadásának folyamata ezzel egy időre lelassult.
Az utókor történésze talán egy másik, sokkoló részlet miatt keveredhet az események kusza szövevényébe: Nanovfsky május 19-e előtt az Állambiztonsági Minisztériumban zajló megbeszélésén egy különös ajánlatot kapott: 6000 dollárért cserébe hozzáférést nyújtottak egy Bethlen Istvánra vonatkozó szovjet titkos irathoz. Úgy vélem, a nagykövet hivatali, jogi és etikai szempontból is helyesen döntött, amikor nem ugrott azonnal a lehetőségre, és inkább feltételt szabott a kérdés alaposabb megfontolására. Feltételezem, hogy nem akarta saját zsebéből fedezni a "portékáért" kért elképesztő összeget.
Másrészt komoly aggályokat szülhetett Budapesten, hogy a magyar diplomácia hivatalos exponense önhatalmúlag költségvetési forrásokat áldoz bizonytalan eredetű orosz levéltári iratokért. Ebből kifolyólag az is teljesen logikusnak tűnik, hogy Nanovfszky az erről folytatott további egyeztetéseket egy iratlista összeállításához kötötte, hiszen a körülmények gyanús egybejátszása miatt joggal feltételezhette azt, hogy ugyanazt akarják neki "elsózni", amit eredetileg hivatalos keretek között akartak átadni a magyar kormány képviselőjének. Célszerűbbnek látta inkább, hogy a magyar kormány, annak ellenére is, hogy elmaradt Barannyikov látogatása, hivatalos úton szerezze meg az orosz részről a vizit idején átadásra szánt, de a látogatás lemondása miatt az orosz fél birtokában maradt - és gyanúja szerint a neki nem hivatalos úton felkínált dokumentációval teljesen azonos - iratgyűjteményt.
A június 9-én kelt távirat alapján Marinovich Endre, Antall József miniszterelnök kabinetfőnöke, felkérte Bába Ivánt, a Külügyminisztérium helyettes államtitkárát, hogy dolgozzanak ki egy levéltervezetet a kormányfő részére. A tervezet valóban elkészült, azonban a levél végül nem került megküldésre, mivel az események alakulása miatt a tartalma idővel már nem volt releváns.
