Ember Márk úgy véli, hogy a nehézségekről és a negatív tapasztalatokról is fontos nyíltan beszélni. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ez nem jelenti azt, hogy szándékosan magunkhoz vonzzuk őket.

Sűrű év áll Ember Márk mögött, tele kihívásokkal és élményekkel. Az elegáns lenvászon öltöny a MADDIMO DUTTI kollekcióból tökéletesen kifejezi stílusát, míg a COS póló a kényelmet és a modern dizájnt hozza el a mindennapokba.

Ember Márk izgalmas szerepben tűnik fel a Herendi Gábor által rendezett "Futni mentem" című filmben, ahol egy futóedző karakterét kelti életre. A történet középpontjában egy feleség áll, aki férje tragikus halála után elhatározza, hogy közösen megkezdett bakancslistájukat valóra váltja. A fiatal színész számára nem idegen a veszteséggel járó befejezetlen ígéretek világa, hiszen hatéves korában már szembesült az élet igazságtalanságával, ami mély nyomot hagyott benne.

Ez az év igazán mozgalmasan telt számodra, tele forgatásokkal, a Reggeli műsorral és a színházi projektjeiddel. Hogyan sikerül ilyen jól egyensúlyoznod mindezek között?

Szabadúszó vagyok, én döntöm el, hogy mit vállalok be, így olyan dolgokat csinálok, amik foglalkoztatnak. Szerencsére legtöbbször jó lehetőségek találnak meg, amelyekbe örömmel ugrok bele.

Az őszi lapszámunkban készült interjú során említetted, hogy négy hónapon keresztül, megszakítás nélkül, napi tizenhat órás munkarendben dolgoztál. Milyen érzésekkel tekintesz vissza erre az időszakra, és hogyan érzed most magad?

Valóban volt egy nagyon necces időszak, amikor együtt forgott a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled, közben próbáltam egy előadást az Art-Színtérben, mellette minden este játszottam, és még ott volt a Reggeli is. Ennyire most nem veszélyes a helyzet, de azért nem unatkozom. Most éppen a Koldus és királyfit próbálom a Magyar Színházban, aminek december 6-án lesz a bemutatója, valamint készítünk elő egy filmet, ami még titkos, játszom az előadásaimat, és csinálom a műsorvezetést.

A Futni mentemben egy futóedzőt alakítasz, aki segít a főszereplőknek felkészülni életük első maratonjára. Neked mennyire fontos a sport?

Amikor csak lehetőségem van rá, mindig kerékpárral indulok útnak, viszont a futást egyáltalán nem kedvelem. A gyaloglás viszont a szívemhez nőtt, és sajnálattal tapasztalom, hogy sokan nem értékelik ezt a csodás mozgásformát. Mindenkinek azt javaslom, hogy igyekezzen naponta legalább tízezer lépést megtenni – egy kis időt szánva magunkra, felfedezve a világot, amely körülvesz minket.

Nagyon szép a film fő üzenete: az édesanya úgy ápolja elhunyt férje emlékét, hogy befejezi közösen elkezdett bakancslistájukat. Mit gondolsz erről?

A film középpontjában az anya és lányaik közötti kapcsolat áll, akik közösen folytatják a bakancslistájukat. Úgy vélem, hogy amíg ez az élmény egészséges keretek között zajlik, rendkívül értékes lehet a gyász feldolgozásában, valamint a családi emlékek és kötelékek erősítése szempontjából. A "Futni mentem" című alkotásban azonban szerencsére nem csupán a pozitív oldalát látjuk ennek a folyamatnak; bepillantást nyerünk abba is, hogy milyen következményekkel járhat, ha valakire olyan feladatot vagy elvárást kényszerítünk, amelyet ő nem kíván vagy másképp értelmez. Ez a téma rendkívül összetett és sokrétű, tele érzelmekkel és kihívásokkal.

Természetesen, itt van egy egyedi megközelítés a kérdésedhez: Képzeld el, hogy egy barátom, Anna, mindig is arról álmodott, hogy író legyen. Az iskolában mindig a legjobb esszéket írta, és a tanárai is biztatták, hogy folytassa az írást. Azonban a felnőtté válás során elterelődtek a figyelmei, és egy stabil munkahelyet választott, ahol sok időt töltött, de az írásról teljesen megfeledkezett. Évekkel később, egy nehéz időszak után Anna ráébredt, hogy az írás mindig is a szenvedélye volt, és a könyvek, amiket olvasott, újra inspirálták. Elkezdett blogot írni, és lassan, de biztosan visszatalált az álmaihoz. Míg az elején a kétségek és a félelmek megnehezítették a dolgot, végül megtalálta a saját hangját, és a blogja egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Ez a példa jól mutatja, hogy néha a legjobb döntéseink nem a legnyilvánvalóbbak, és hogy a szenvedélyünkhez való visszatérés új utakat nyithat meg számunkra. Anna története inspiráló, mert rámutat arra, hogy sosem késő megvalósítani az álmainkat, akár sok év elteltével is. Te is hasonló helyzetben voltál már?

Nekem egy különösen fájdalmas emlékem van, ami mély nyomot hagyott bennem. Nagyapám mindig mesélte, hogy elvisz majd pecázni, és már alig vártam, hogy együtt töltsük azt az időt a vízparton. Ám amikor hatéves lettem, sajnos ő elhunyt, és ezzel együtt ott maradt az a befejezetlen ígéret, ami a szívem egy sarkában örökre ott fog lapulni. Ez volt az első alkalom, amikor igazán szembesültem az élet igazságtalanságával.

Felnőttként is kihívást jelenthet a feldolgozás, de gyermekként ez még inkább megterhelő lehet.

Valóban, ilyenkor az ember először tapasztalja meg, hogy az élet nem mindig a vágyaink szerint alakul.

Van egy saját bakancslistád?

Nincs, a 2020-tól 2022-ig tartó időszak azt tanította meg, hogy bár mindent megtervezhetsz előre, egy csettintés alatt átalakulhat az egész életed.

A halál kérdése valóban egyre inkább háttérbe szorul a mai társadalomban, és ez számos tényezőre vezethető vissza. Az emberek hajlamosak elkerülni a halállal kapcsolatos beszélgetéseket, ami részben a félelemből, részben pedig a tabukból fakad. A modern élet gyors tempója és a halálra való figyelemelterelés – például a média által sugallt örök fiatalság ideálja – hozzájárul ahhoz, hogy az elmúlásról való gondolkodás egyre inkább elhalványul. Ez a távolságtartás nemcsak a személyes életünkre, hanem a közösségi szintű kapcsolatokra is hatással van. Az emberek gyakran nem mernek beszélni a szeretett személyek elvesztéséről, a gyászról vagy a saját halandóságukról, így a közösségi támogatás és a megértés lehetősége is csökken. Az ilyen tabuk fenntartása csak mélyíti a szorongást és az elszigeteltséget, pedig a halál természetes része az életnek. Talán ideje lenne, hogy nyíltabban beszéljünk a halálról, hogy eloszlassuk a félelmeket, és segítsük egymást a gyász és az elmúlás feldolgozásában. Az ilyen párbeszédek segíthetnek abban, hogy a halál ne csupán egy elkerülendő téma legyen, hanem egy olyan aspektus, amelyet méltósággal és elfogadással kezelünk. Az élet végessége nemcsak szomorú, hanem lehetőséget is ad arra, hogy értékeljük a pillanatokat, és mélyebb kapcsolatokat építsünk ki egymással.

Nemrégiben a Reggeli egyik epizódját ennek a témának szenteltük, és elgondolkodtató, hogy vajon ez a fajta viselkedés kizárólag a mi generációnkra jellemző-e, vagy a múltban más korok emberei is könnyedebben beszéltek a halálról. Úgy vélem, hogy inkább arról van szó, hogy amitől félünk, azt hajlamosak vagyunk elkerülni a beszélgetéseinkből. Manapság inkább a pozitív dolgokkal foglalkozunk, arról beszélünk, hogy mennyire vonzóak vagyunk, vagy hogy hogyan érhetjük el a gazdagságot, hátha ezek a vágyak valóra válnak. Eközben viszont elfelejtjük, hogy nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni a valóságot, például azt, hogy ha valaki dohányzik, akkor harmincéves kor felett jelentős kockázatot jelenthet a rák kialakulása.

Az adás során a témát praktikus szempontból közelítettük meg, és lenyűgöző felfedezni, hogy számos olyan aspektus létezik, amire általában nem gondolunk a halál kapcsán. Például felmerül a kérdés: megszervezhetem-e a saját temetésem? Továbbá, létrehozhatok-e egy "halálmappát", amelyben azokat az információkat és dokumentumokat gyűjtöm össze, melyek csak engem érintenek?

Decemberben érkezik a másik filmed, a Hogyan tudnék élni nélküled, a két forgatás között pedig volt átfedés. Nehéz összeegyeztetni ilyenkor a két munkát?

Szerencsére a logisztikai feladatok nem az én dolgom, hiszen fantasztikus kollégáim segítenek abban, hogy minden eseményt időben és a megfelelő helyszínen szervezzenek meg. Nekem csak annyi a feladatom, hogy a saját szerepemre összpontosítsak. Ez olyan, mintha egy séf egyik napon halételeket, a másikon pedig szárnyas fogásokat készítene. Szóval az egész folyamat nem okozott nehézséget, sőt, élveztem minden pillanatát, hiszen a színház világa már csak ilyen. Ma éppen A Pál utcai fiúkat játszom, holnap pedig a klasszikus A nagy Gatsby vár rám.

A film a kilencvenes évek vibráló világában játszódik, és bár én magam még gyerek voltam ebben az időszakban, a forgatás alatt mégis elragadott a nosztalgia. Bár bulizós emlékek nem fűződnek hozzám, a korszak hangulata, a zenei aláfestések és a stílusok újraélésével egyfajta időutazásban volt részem. A díszletek, a ruhák és a szokások sokat meséltek a múltbéli életről, és ezáltal egy különleges kapcsolat alakult ki bennem a film által megidézett időszakkal.

Volt, hogy bementem a kellékesekhez vagy a díszletesekhez és rácsodálkoztam, mert rég láttam már VHS-t, vagy gombfocit. De én mint a karakterem, Gergő vettem részt az egészben, akinek pedig természetes, hogy ebben a korban él.

Az volt az egyik utolsó évtized, amikor még nem volt mindenki kezében okostelefon és nem voltunk elérhetőek a nap huszonnégy órájában. Nem gondolsz erre hiányérzettel?

Nem vagyok az az ember, aki utálja azt a kort, amiben él. Sőt, egyszer kiskoromban eltévedtem, iszonyatosan sírtam, azt gondoltam, hogy örökké eltévedek, és sokszor eszembe jut azóta: ha akkor lett volna nálam mobiltelefon, ez a trauma nem történt volna meg.

Aki ismeri az érzést, amikor egy megbeszélés során egyszerre izgalommal és várakozással telik meg a pillanat, amikor eldöntjük, hogy este hatkor találkozunk az utcán, és a dolog végül valósággá válik. Ugyanakkor az online világ sem idegen számomra; jól megfér benne a digitális kapcsolattartás is.

Te hogyan állsz az online jelenléttel? Könnyen megy a távolmaradás, vagy esetleg te is harcolsz ezzel a kihívással?

Küzdök, mert nagyon rosszul állok azzal, hogyha ingerszegény az offline életem, akkor azonnal nyúlok az online világhoz. Erről viszont sosem az eszközök tehetnek, hanem mi, emberek.

Melyik volt a kedvenc jeleneted a forgatásról vagy amelyik a legnagyobb kihívást okozta?

A legemlékezetesebb pillanatom az első koncertjelenetünk volt, amelyet igazán varázslatos élményként éltem meg az egész forgatási napon. Az összes nagyszabású táncjelenet komoly kihívást jelentett, hiszen rengeteget készültünk rájuk. Túri Lajos koreográfus zseniálisan megálmodta a mozdulatokat. Képzeld el, hogy egyik alkalommal Törőcsik Franciskával 12 órán át táncoltunk egy tetőn, a forró napsütésben – ez igazán próbára tette a türelmünket és kitartásunkat!

Melyik művészeti élmény vonz jobban: a színház varázslatos atmoszférája, a sorozatok izgalmas történetszálai, vagy a filmezés lenyűgöző vizuális világa?

Minden egyes nap, amit a kamera előtt töltök, számomra egy igazi ajándék, hiszen a színészet a szenvedélyem. Éppen ezért különösen fájdalmas számomra, ha a kollégáimat bántják azért, mert egy filmben szerepelnek. Ilyenkor szívesen megosztanám a gondolataimat arról, hogy egy színész számára hatalmas öröm, amikor végre rátalálnak egy filmszerepre – ilyenkor a producer személye másodlagossá válik. Sajnos azonban ez a színészettel járó nehézségek egyike, ami manapság megnehezíti a szakmánkat.

A beszélgetésünk előtti napon akadtam rá az egyik Facebookos posztod alatt megjelent kommentre, ahol egy hölgy a frizurádra tett egy megjegyzést. Te pedig annyira kedvesen reagáltál rá, hogy az igazán megérintett. Ezek a hozzászólások nem zavarják meg a napjaidat, vagy tudatosan elkerülöd, hogy foglalkozz velük?

Rossz estéket hozhat, ha valaki igazságtalanul támadja meg az embert, de ez sajnos a pályánk velejárója. Általában nem reagálok az ilyen helyzetekre, de most, mivel ez a saját posztom alatt történt, úgy érzem, hogy jogomban áll kifejezni a véleményemet.

Mivel egy idős hölgyről volt szó, fontos, hogy tiszteletet tanúsítsunk iránta. Az agresszióval való visszavágás helyett sokkal hasznosabb, ha türelemmel, empátiával és egy kis humorral közelítjük meg a helyzetet. Az ilyen hozzáállás segíthet enyhíteni a feszültséget és pozitívabb légkört teremthet.