Elveszítettük a bakonyi festőművészt - Zöldellő pajtaműtermében emlékezünk rá (képgaléria)
Úgy tűnhet, hogy csak félig távozott közülünk az a kiváló festőművész, aki egy apró bakonyi faluba szerette be magát, és akinek lakói viszonozták ezt a szeretetet. Elhunyt Szajkó István. Halála után sem a gyász fekete fátylával, hanem a remény zöld színével emlékeznek rá mindazok, akik igazán közel álltak hozzá. Mi a pajtaműtermében készült alkotásaival és az ő gondolataival idézzük fel emlékét, amelyek számunkra még mindig értékes ajándéknak számítanak.
"István tegnaptól, április 1-jétől az égi műtermében koptatja a pasztellokat" - mellbe vágott a festőművész közösségi oldalán megjelent mondat, a gyászhír. Tényleg egy művészóriás hagyott itt bennünket hetven esztendősen. Feleségéhez hasonlóan éreznek sokan: lelki tisztasága, felemelő művészete itt marad köztünk örökké, de a személyes csodája hiányozni fog. Művésztársak is búcsúznak tőle kommentek formájában is, pasztelljeinek barátságosságát, a legutóbbi találkozást megemlítve.
Neves művészek választják a főváros helyett a mesés, rejtett bakonyi falvacskákat, többen is, mi egy festői példát mutattunk rá lapunkban, amikor Szajkó Istvánnál jártunk nyílt napján. Megtudtuk, hogy szabadkai illetőségű, a szerbiai Csonoplyán született, 1986 óta alkot Magyarországon. Befogadta a Bakonyban élő svábok tartózkodó közössége, sőt, nagyon megszerették a Szajkó Pistit, akit nem lehetett nem szeretni.
Elhunyt és úgy érezzük, van bőven tanulnivalónk abból, amit itt hagyott. Áldott örökség képeinek látványa, a kezét vezető érzések, amiket visszaforgathatunk magunkat. Például a lókúti mezők ezerszínű zöldje révén, ami a világban sokakat lenyűgözött.
Gyász és remény - az élet két oldala, melyek gyakran kéz a kézben járnak. A fájdalom, ami a veszteségből fakad, mélyen belénk ivódik, ugyanakkor a remény sugara, mint egy hajnali fény, képes felülkerekedni a sötétségen. A gyász egy út, amely kanyargós és néha nehezen járható, de minden lépés egyben lehetőséget ad arra, hogy újra felfedezzük az élet szépségeit. A veszteség nemcsak fájdalmat hoz, hanem teret ad a megértésnek és a növekedésnek is. A remény, mint egy apró mag, elültethető a szívünkben, és idővel, ha ápoljuk, gyönyörű virágokká fejlődhet. Az élet folytonos körforgásában a gyász és a remény együtt formálják történetünket, emlékeztetve minket arra, hogy még a legsötétebb időkben is van lehetőség a fényre.
Először a lókútiak hívogattak, de hamarosan már nem kellett senki, hiszen minden évben izgatottan vártam Szajkó István nyári nyílt napját – már az idei eseményre is készültem. Amikor először léptem be a falusi házának kapuján, szinte remegtem az izgalomtól; nehezen hittem el, hogy idegeneket is fogad. Ám épp akkor kísért ki valakit, és azonnal ránk is figyelt. Furcsa módon úgy beszélt velünk, mintha régóta ismerősök lennénk. Aztán a képei, amelyek körülvették, még inkább megerősítették bennem ezt a baráti érzést.
Az udvar és a pajta egyaránt galériaként funkcionált nála. A pajtagaléria, avagy pajtaműterem olyan atmoszférát teremtett, hogy az ember otthon érezhette magát benne, akárcsak a Bakony erdeiben, ahol az ősi formák és színek egyfajta biztonságérzetet sugároznak. Nem rendelkezem szakmai tudással e téren, és elragadtatásom kifejezésére sem találom a megfelelő szavakat, főleg most, amikor az emlékek még élénken élnek bennem.
