Csicsmann László megjegyezte, hogy a tűzszünetet sikerült megszerezni, azonban a konfliktusok tartós megoldása nem várható el ilyen rövid időn belül.

Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára és a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója, az InfoRádió Aréna című műsorában osztotta meg gondolatait a közel-keleti békefolyamat aktuális helyzetéről. Beszélgetésében kiemelte a tűzszünetet követően is napirenden lévő, megoldásra váró problémákat, a Gázában élők sorsát, valamint az Izrael előtt álló komoly döntéseket.

Hétfőn elindult a folyamat, amely során a két éve elrabolt és még életben lévő izraeli túszok hazaengedésére került sor. Az amerikai elnök békekonferenciát szervezett az izraeli katonák visszavonulásának érdekében, miközben a Hamász elkezdte a gázai terület feletti irányítás megszilárdítását. E pillanatban a 20 pontos béketerv első lépése már teljesült, így azt nyugodtan pipálhatjuk.

A végrehajtás példamutatóan zajlott le. Miután az izraeli kormány ratifikálta a megállapodást, pénteken életbe lépett a tűzszünet, amely keretében a Hamásznak 72 órája volt arra, hogy átadja a 20 élő túszt, valamint a 28, sajnos már elhunyt túsz holttestét. Ezt követően Izrael teljesítette ígéretét, és szabadon engedte a 250 életfogytig tartó börtönbüntetését töltő foglyot, valamint az 1700 palesztint, akiket 2023. október 7. óta tartottak fogva. Egy részük azonnal külföldre került, köztük olyanok, akik Tunéziába, Algériába és Törökországba távoztak. A Hamász és a palesztin családok részéről egyfajta fájdalom érhető tetten, hiszen sokan nem tudtak találkozni a kiszabadultakkal. Mindezek ellenére az első lépés rendkívül sikeresnek bizonyult. Mindkét fél a saját győzelmeként értékelte az eseményeket: Netanjahu vasárnapi beszédében történelmi győzelemről beszélt, és valóban, az összes túsz valamilyen formában hazatért, ami Izrael szempontjából jelentős előny. A katonai fölény kétségtelen, míg a Hamász gyorsan kihasználta a kialakult űrt a Gázai övezetben.

Emlékszik valaki olyan különleges történelmi pillanatra, amikor egy amerikai elnökot a politikai ellenfelek mindkét oldalon egyaránt elismertek? Izraelben és Gázában is ünnepelték ezt a személyt, ami igazán ritka és figyelemre méltó esemény.

Ritkán látunk ilyet a Közel-Keleten. Előhozhatjuk a Camp David-i találkozókat az 1970-es évekből, amikor Egyiptom és Izrael békét kötött, de ott a lakosság nem biztos, hogy teljes egészében felzárkózott. Mindenki a saját győzelmeként értékeli most a konfliktusnak vagy a háborúnak a lezárását. Jelképes értékű, hogy végső soron nem sikerült olyan csúcstalálkozót tartani, ahol Izrael részt vesz, és az arab államok is, ez lett volna az igazi. Ez azért jól mutatja, hogy van megosztottság az egyes állami és nem állami szereplők, mint a Hamász között.

Észreveszi a magyarázatot arra, hogy Izrael miért nem vett részt a csúcstalálkozón? Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, biztosan jelen lesznek, de ezt hamarosan ellentmondásba keveredtek.

Óránként változott a hírek árnyalata. Először Trump kifejezte a zavarát, hogy Izrael miért nem kíván részt venni a találkozón. Ezt követően Sziszi, az egyiptomi elnök, felhívta Netanjahut, és meghívta őt, aminek a válasza kezdetben pozitívnak tűnt, ám nem sokkal később lemondta a részvételt. Nyilvánvaló, hogy számos érv szólhatott volna amellett, hogy Izrael részt vegyen, hiszen a jelenlét legitimálná őt, különösen olyan európai állam- és kormányfők között, akik korábban kritikát fogalmaztak meg Izraellel szemben. Az arab országok részvétele is azt sugallhatná, hogy az Ábrahám-egyezmények számára új impulzusokat adhatna ez a fórum. Ugyanakkor Izrael jogosan aggódhatott, hogy csapdába csalják a konferencián, hiszen világossá tette, hogy nem támogatja a kétállamos megoldást. A konferencia célja részben az is lehet, hogy az arab muszlim államok és néhány európai ország valamilyen ígéretek kicsikarására törekedjen Trumptól. Különösen figyelemre méltó, hogy olyan vezetők is jelen lesznek, mint Erdoğan, aki az utóbbi években Hitlerhez hasonlította Netanjahu miniszterelnököt, illetve Pakisztán és Indonézia vezetői, olyan országok élén, amelyekkel Izraelnek nincs diplomáciai kapcsolata. Ez a helyzet tehát egyszerre kínál lehetőségeket és hordoz veszélyeket is; úgy tűnik, hogy a térség államai próbálják az Egyesült Államokat felhasználni saját céljaik legitimálására a Közel-Keleten. Az egyiptomi találkozón egy rövid távú cél, a gázai helyzet rendezése szerepel, de a konfliktus tágabb értelemben korántsem zárult le. Az első szakasz lezárása ugyan fontos mérföldkő, de a lényeg még hátra van, és minden résztvevőnek eltérő elképzelései vannak a részletekkel kapcsolatban.

A szeptemberben bemutatott 20 pontos béketerv végén kulcsszerepet játszik a palesztin államiság felé vezető út megnyitása. Ez a kérdés rendkívül fontos, hiszen a béketerv egyik központi eleme a régió stabilitása és tartós békéje. Az amerikai elnök által javasolt cél mennyire konkrét és komoly, azt több szempont is befolyásolja. Az ilyen jellegű kezdeményezések gyakran politikai keretek között zajlanak, ahol a szándékok és a megvalósítás közötti távolság néha jelentős lehet. A terv hatékonysága abban rejlik, hogy mennyire tudja bevonni a feleket egy konstruktív párbeszédbe, és mennyire képes valós lépéseket generálni a palesztin államiság elismerése felé. Az ilyen jellegű tervek sikeressége általában a nemzetközi közösség támogatásától és a helyi politikai dinamikáktól is függ.

A szöveg homályos fogalmazása valószínűleg annak tudható be, hogy Trump egyfajta kompromisszumot keresett Izrael és az arab, valamint muszlim államok között, amelyet sikerült is megtalálnia, hiszen a 20 pontos béketervet nyolc arab és muszlim ország támogatásáról biztosította. Ezek között nemcsak arab államok találhatók, hanem olyan fontos szereplők is, mint Törökország, Pakisztán, Indonézia, Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia és Katar, amelyek kulcsszerepet játszanak a közel-keleti helyzet rendezésében. Különösen Szaúd-Arábia álláspontja volt világos az utóbbi két évben, amikor is hangsúlyozták, hogy visszafordíthatatlan lépéseket kell tenni a kétállamos megoldás irányába. Ez Izrael számára egy vörös vonalat jelent, és úgy vélem, hogy a homályos fogalmazás valahol mindkét fél érdekeit szolgálta: az arab államokét anélkül, hogy túlságosan sértette volna Izrael elképzeléseit. A konkrét államiságra vonatkozó ígéret hiánya is figyelemre méltó, hiszen először a Palesztin Hatóság reformjára van szükség. Érdekes, hogy Mahmúd Abbász meghívást kapott a találkozóra, amelyről Emmanuel Macron is beszámolt, ugyanakkor Izrael világosan jelezte, hogy nem kívánja, hogy a Palesztin Hatóság szerepet játsszon a gázai helyzet rendezésében. Ezért azt mondom, hogy a következő napok eseményeit óvatosan kell figyelni. A legnagyobb kérdés, hogy miként lehet fenntartani a tűzszünetet, hiszen az előző alkalmak során mind Izrael, mind a Hamász átmeneti megoldásként tekintett a helyzetre, ami végül újabb konfliktusokhoz vezetett. Most mindkét félre sokkal nagyobb nyomás nehezedik, és felmerül a kérdés, hogy az Egyesült Államok meddig hajlandó fenntartani a nyomást Netanjahu miniszterelnökön. A történelem folyamán láttuk, hogy Trump, ha a béke megvalósítása nem halad előre, idővel elveszíti érdeklődését, ahogy azt Ukrajna kapcsán is tapasztalhattuk, noha hangoztatja, hogy nyolc háborút sikerült nyolc hónap alatt lezárnia. Jelenleg tűzszünetet sikerült elérni, de a konfliktust nem lehet rövid távon megoldani, hiszen sok nyitott kérdés maradt. Ugyanakkor legalább elindult a kommunikáció a témában.

Milyen hatása lehet ennek az első lépésnek Izraelben? Donald Trumpot ünnepelték a televíziós közvetítésekben, Benjámin Netanjahut meg nem ünnepelték, legalábbis a közvetítésben látható izraeliek.

Valóban, az utóbbi napokban a Túszok terén jelentős ünneplés zajlott, ahol több százezer ember gyűlt össze. A rendezvényen Steve Witkoff, Jared Kushner és Ivanka Trump is felszólalt. Érdekes módon, amikor Netanjahu nevét említették, nem tapssal, hanem inkább csenddel reagált a tömeg. Az ellenzék egyébként támogatta Netanjahu törekvéseit a gázai konfliktus lezárására, ami azt is mutatja, hogy a politikai helyzet bonyolultabb, mint elsőre gondolnánk. Jelenleg inkább Netanjahu táborán belül bontakozik ki a feszültség, mintsem az ellenzék és a kormányfő között. Különösen Szmotrics és Ben-Gvir, a jobboldali miniszterek, álláspontja említést érdemel, mivel ők nem értenek egyet a húszpontos béketervvel. Véleményük szerint a palesztin foglyok elengedése újabb terrorgenerációt idézhet elő, és hangsúlyozzák, hogy Izrael biztonságát nem bízhatják külföldiekre, illetve a Hamásznak sem szabad átadni a Gázai övezetet. Ugyanakkor az ellenzéki vezetők, akik szintén megszólaltak a Kneszetben, elismerték, hogy Netanjahu jelentős szerepet játszott a túszok hazajuttatásában. Egyfajta történelmi fordulópontot élünk át, különösen az Irán elleni háború kapcsán, ami tovább bonyolítja az izraeli belpolitikai tájat. Elkerülhetetlen, hogy a jövőben foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogyan folytatódik az izraeli politika. Trump Hercog elnöknek is felvetette, hogy talán érdemes lenne eltekinteni a korrupciós vádaktól, ami újabb vitákat generálhat a politikai diskurzusban.

Mi az a pezsgő, mi az a szivar?

Alapvetően Netanjahu olyan államérdekeket képvisel, amelyek kulcsszerepet játszanak a politikai tájban. Az általa vezetett háború során Trump is kifejezte támogatását, ami további politikai súlyt ad a helyzetnek. Elképzelhető, hogy a jövőben egy egységkormány keretein belül folytatják tovább a politikai folyamatokat. Ismétlem, a gázai konfliktus lezárása rövid távon mindenképpen növelni fogja Netanjáhu népszerűségét, még ha vannak is kritikus hangok. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a túszok hazatérése mögött a miniszterelnök szerepe is ott rejlik, ami mindenképpen pozitív fényt vet rá.

A miniszterelnök nyilvánvalóan nem rendelkezik bizalommal a Hamász iránt, és kifejezte aggodalmát amiatt, hogy a szervezet megerősödése újabb támadásokhoz vezethet Izrael ellen. Az izraeli lakosság általában osztja ezt a véleményt, hiszen sokan érzik úgy, hogy a Hamász folyamatosan fenyegetést jelent az ország biztonságára. A bizalomhiány a Hamásszal szemben széleskörű, és a többség inkább a stabilitást és a biztonságot részesíti előnyben, mintsem hogy kockázatot vállaljon a potenciális konfliktusokkal szemben.

Valóban, széleskörű egyetértés van abban, hogy a október 7-ei események nem ismétlődhetnek meg. Jelenleg azt tapasztaljuk, hogy Izrael egy előre meghatározott vonalon visszavonult a Gázai övezetből. Ezt követően a Hamász azonnal 7000 fegyverest mozgósított, és elkezdett leszámolni azokkal a klánokkal, akiket azzal vádoltak, hogy együttműködnek Izraellel, sőt, tőlük fegyvereket is kapnak. Ezzel egy kegyetlen konfliktus vette kezdetét, és a Gázai övezet a polgárháború szélére került. Azok a területek, ahonnan Izrael kivonult, körülbelül 53%-át teszik ki annak, amit a béketerv alapján a nemzetközi stabilizációs erőknek kellene átvenniük, miközben a Hamásznak le kellene tennie a fegyvert. Azonban a Hamász részéről nem érkeztek egyértelmű nyilatkozatok arról, hogyan tervezik ezt megtenni. Felmerül a kérdés: mi is valójában a Hamász? Európai nézőpontból hajlamosak vagyunk homogén és világosan hierarchikus szervezetként tekinteni rájuk, de a valóság ennél bonyolultabb.

Van egy parancsnok, aki mindig irányít, és mindenki az ő utasításait követi.

A helyzet sokkal összetettebb volt már a 2023-as események előtt is, de azóta még inkább bonyolódott. Izrael katonai módszerekkel próbálja felszámolni a Hamaszt, miközben van egy politikai szárny, amelynek tagjai többségében Dohában tartózkodnak. Ők vesznek részt az egyiptomi tárgyalásokon, és a fegyverletételt illetően sokkal engedékenyebbek. Valószínű, hogy komoly nyomás nehezedik rájuk, főleg az arab országok részéről. Ezzel szemben Gázában a katonai szárny azt vallja, hogy fegyverek nélkül lehetetlen megvédeniük magukat. Bár talán átadják rakétáikat Egyiptomnak megőrzésre, biztosak benne, hogy ezek nem maradnak ott végleg. A fegyverletétel kérdése szintén bonyolult, hiszen a Hamasz aktivistái nem fognak az izraeli hadsereg előtt megadni magukat. A klánok vezetői megjegyezték, hogy a Hamasz jelentősen meggyengült; az elmúlt napok eseményei azt mutatják, hogy nem tudták mozgósítani erőiket. Habár bejelentették, hogy 7000 embert állítanak csatasorba, a klánok szerint nem volt megfelelő egyenruhájuk, és fegyvereik is hiányosak. A tagok nem kaptak rendes katonai kiképzést sem. Nyilvánvaló, hogy a helyzet bonyolult, és a Hamasz valóban katonailag gyengült, de láthatóan még mindig képes volt túszokat összegyűjteni. Az is problémát jelentett, hogy nem tudták pontosan, hol tartják a túszokat és a holttesteket, hiszen az izraeli támadások következtében az egész övezet szétzilálódott. Ezek a kérdések nyitottak maradtak, és mindenképpen tárgyalásokat igényelnek, akár Egyiptomban is. Jelenleg a Sarm es-Sejk-i konferencia nem erről a témáról szól, és természetesen a Hamaszt nem hívták meg rá.

Nincs szerepe a gázai rendezésben, ez a terv része.

A részt vevő országok között zajló egyeztetések célja, hogy pontosan meghatározzák, ki milyen szerepet játszik a gázai helyzet rendezésében. Elengedhetetlen, hogy nemzetközi stabilizáló erőket hozzanak létre, valamint egy béketanácsot, amely a technokrata palesztin kormány működését felügyeli. Valószínűnek tartom, hogy ezek a megbeszélések a közelgő ünneplés köré csoportosulnak, amelyet az arab államok és az európai országok úgy fognak kommunikálni, mint a kétállami megoldás felé tett lépések sikerét. Ugyanakkor szinte biztos vagyok abban, hogy Izraelben ezt a fejleményt negatív fényben fogják értékelni, ennek következtében pedig Izrael nem fog részt venni ezen a megbeszélés-sorozaton.

Képzelje el, hogy a már útnak indított segélyszállítmányok hogyan jutnak el a rászorulókhoz, amikor a Hamász és a különböző klánok egymásra tüzelnek kézifegyverekkel, a szállítmányok feje fölött. Hogyan érhetik el azok az emberek, akiknek valóban szükségük lenne rájuk?

Ez egy súlyos helyzet. Izrael és az Egyesült Államok próbálkozása a Gáza humanitárius alap létrehozásával eddig vegyes eredményeket hozott. Most azt hallani, hogy május óta működik, és az lett volna a célja, hogy helyettesítse az ENSZ irodáit, valamint a Hamásszal való együttműködést. Azonban a konkrét részletek hiányoznak, ami arra utal, hogy a valódi megoldást továbbra is az ENSZ-szel, és valószínűleg a Hamásszal való együttműködés jelenti. A Hamásznak alternatívát kínáló klánok is megjelentek, akik kifejezetten a segélyszállítmányok védelmét hangsúlyozzák, és Izrael állítása szerint ezek a csoportok fegyverekkel vannak ellátva. Van lehetőség arra, hogy építkezzenek a helyi struktúrákra, de mindezek ellenére a Gázai övezet biztonsága nem javul. A helyzet súlyosbítja a menekültek áramlását, amit a híradókban is láthattunk: az emberek délről északra menekülnek, de szembesülnek azzal a valósággal, hogy érkezésük után egy romokkal teli táj fogadja őket, ahol lakóépületek már alig léteznek.

Víz, áram.

Örömteli hír, hogy az egyiptomi határátkelőn végre megindultak a szállítmányok, és már több irányból érkeznek a járművek. Izrael napi 600 teherautót enged át, ami mindenképpen bátorító fejlemény. Ugyanakkor jól látható, hogy a klánok igyekeznek távol maradni az izraeli katonák vonalától, hogy elkerüljék a nyílt konfliktust a Hamásszal. A nemzetközi stabilizációs erőknek, amelyek várhatóan amerikai, katari, török és egyiptomi katonákból állnak, fontos feladatuk lesz, hogy figyelemmel kísérjék a helyzetet. Kulcsszerepük abban áll, hogy az első szakasz után elkerüljék a háború újbóli kitörését. A tűzszünet rendkívül törékeny, és bármelyik pillanatban felmerülhet a vád, hogy valamelyik fél megsértette azt, ami könnyen újabb hadműveletekhez vezethet. Jelenleg tehát az a legfontosabb, hogy megakadályozzák a konfliktus kiújulását.

Van bármilyen jele annak, hogy a részt vevő országok hajlandóak lenne saját katonáikat városi harcokba küldeni, ahol a terepet jól ismerő Hamász-harcosokkal kellene szembenézniük?

Ez egy rendkívül komplex és kihívásokkal teli téma. Az a 200 fő, akikről most szó esik, az amerikai központi parancsnokság irányítása alatt működne, és alapvetően az izraeli oldalra lenne telepítve. Azonban a helyzet tényleg azt kívánja, hogy fizikailag jelen legyenek, és ténylegesen le kell tenniük a fegyvert. A térség országainak is lehet érdeke abban, hogy részt vegyenek egy ilyen misszióban. Nyilvánvaló, hogy ez egy intenzívebb konfliktust jelentene, amely veszteségekkel is járhat. A brit miniszterelnök már jelezte, hogy az Egyesült Királyság nem fog szárazföldi erőket küldeni Gázába, ami nem meglepő, tekintve a helyzet bonyolultságát.

Trump elnök Sziszi elnököt próbálja pusholni, hogy jól ismerik a területet, küldjön oda katonákat.

Az arab államok szempontjából kétségtelen, hogy érdekük fűződik ahhoz, hogy Izrael ne tudja annektálni a vitatott területeket. A geopolitikai helyzet különösen izgalmas, mivel Törökország az utolsó pillanatokban bekapcsolódott a közvetítési folyamatba. Korábban jellemzően Egyiptom, Katar és az Egyesült Államok alkották a közvetítői triót, így a török titkosszolgálat vezetőjének részvétele Sarm es-Sejkben meglepő fordulat. Érdekes megjegyezni, hogy ő közvetlen kapcsolatban áll a Hamász politikai vezetésével, ami új dimenziókat ad a helyzethez. Képzeljük el, hogy török katonák nemcsak Szíriában, hanem a Gázai övezetben is megjelennek; ez potenciálisan kedvezőtlen következményekkel járhat Izrael számára. Az izraeli politikai döntéshozóknak figyelembe kell venniük ezt a tágabb geopolitikai rivalizálást, hiszen minden állam igyekszik megerősíteni saját pozícióját a térségben. Izrael számára ideális lenne, ha az Ábrahám-egyezmények keretében aláíró országok, mint például az Egyesült Arab Emírségek, aktívan részt vállalnának a helyzet kezelésében. Az Emírségek viszont nem képviseltették magukat a legmagasabb szinten a Sarm es-Sejk-i konferencián, ami figyelmeztető jel lehet. Izrael célja nyilvánvaló: szeretné, ha az Ábrahám-egyezmények kibővülnének, ideértve Szaúd-Arábiát és más országokat is. Azonban a jelenlegi helyzet fényében rövid távon bizonyos szkepticizmus indokolt.

Látható-e, hogy milyen jelentőséggel bír a Palesztin Hatóság reformja? Úgy tűnik, mintha ez elengedhetetlen követelmény lenne a béketerv előrehaladásához.

A dokumentumban homályosan szereplő információk között szerepel, hogy Izrael korábban kizárta a Palesztin Hatóság bármilyen szerepét, és azt sugallja, hogy egy technokratákból álló palesztin bizottság fogja átvállalni a mindennapi ügyek intézését. Azonban már ez a megközelítés is kétséges. A palesztin területeken ismert személyek mindegyike valamelyik politikai szervezethez kötődik. Például ott van Mohamed Dahlán, aki korábban az Egyesült Arab Emírségek kedvencének számított, vagy éppen Marván Barguti, aki jelenleg izraeli börtönben van, és így nem vett részt a legutóbbi fogolycserében. Az érintettek vagy a Fatahhoz, vagy a Hamászhoz állnak közel. A diaszpórában is találkozhatunk néhány névvel, mint például Bassár el-Maszri, egy amerikai-palesztin milliárdos, akiről az elmúlt két év során többször is hallhattunk. Bár sok név forog a köztudatban, az, hogy ezekből a személyekből hogyan alakulhat ki egy valóban technokrata kormányzat, még mindig kérdéses. Ha a diaszpórából érkező tagok alkotják majd a bizottságot, felmerül a legitimitás kérdése, amelyet korábban Irakban és Afganisztánban is tapasztalhattunk, valamint az, hogy képesek lesznek-e hatékonyan intézni a mindennapi ügyeket.

Feltárult, hogy egy csoport fiatalember, aki Rolex órákat csempészett, nem rendelkezett semmiféle hivatalos engedéllyel vagy jogosultsággal.

A helyzet rendkívül bonyolult, hiszen ha visszatekintünk Irakra és az ottani eseményekre, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a korrupciós ügyek már korán megjelentek. Ez súlyos problémákat generálhat, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a palesztin technokrata kormány vajon tényleg csak a béketanács bábjává válik, amelynek kulcsszereplői között Donald Trump és Tony Blair is megtalálható. Továbbá, a legutóbbi Sarm es-Sejk-i csúcstalálkozón más állam- és kormányfőket is megkereshettek, hogy csatlakozzanak ehhez a kezdeményezéshez. Egy olyan területről beszélünk, ahol 2,2 millió ember él, és hatalmas romhalmazok várnak újjáépítésre. Emellett sürgősen foglalkozni kell a fegyverek begyűjtésével is, amelyek az emberek kezében találhatóak, hogy új jövőképet tudjunk kialakítani. Véleményem szerint ez a jövőkép lehet a kulcs a konfliktus megoldásához, de fontos hangsúlyozni, hogy ez nem történik egyik napról a másikra. Mindkét oldalon mélyen gyökerező traumák állnak fenn, amelyekkel foglalkozni kell. Egy másik, rendkívül fontos problémáról is érdemes szót ejteni: a 20 pontos béketerv nem foglalkozik a Nyugati Part helyzetével, ahol az elmúlt időszakban erőszakos események sorozata zajlik. Számos nyitott kérdés maradt, amelyek sürgős megoldást igényelnek.

Elméletileg miféle mandátummal kéne rendelkeznie egy béketanácsnak, bárki is vezesse Gázában, hogy az hatékony legyen? Fegyveres erejének kell például lennie?

Elméletben a nemzetközi stabilizációs erők jelenléte azzal a céllal bír, hogy támogassák a béketanács politikai mandátumának végrehajtását. A dokumentumban említett kérdések azonban nem teljesen kidolgozottak, ezért ezek alapos megbeszélést igényelnek a közeljövőben. Fontos elkerülni azt a benyomást, hogy a palesztin technokrata kormány csupán a béketanács bábjaként működik. Ez a helyzet potenciálisan biztosíthatna Izrael számára egyfajta garanciát, hogy ha a folyamat valamilyen okból elakad, akkor azt vissza lehet terelni a megfelelő útra. Ugyanakkor kérdéses, hogy ez a testület mennyire rendelkezik valódi legitimációval a felek szemében.

A kérdés, hogy Tony Blair irányítása alatt áll-e a helyzet, vagy sem, szorosan összefonódik azzal, hogy Donald Trump milyen mértékben támogatja őt. Igazából az számít, hogy az amerikai elnök mennyire elkötelezett az ügy iránt, hiszen a politikai szövetségek és támogatások kulcsszerepet játszanak a döntések alakulásában. Tehát a hangsúly nem csupán Blair személyén van, hanem azon is, hogy milyen politikai erő áll mögötte.

Tony Blair személyisége és politikai tevékenysége komoly vitákat generál az arab világban. Ő volt az az Egyesült Királyság miniszterelnöke, aki elindította az iraki katonai beavatkozást, később pedig a közel-keleti békefolyamatban játszott szerepet a kvartett különmegbízottjaként. Ez a kvartett az Európai Unió, az Egyesült Nemzetek Szervezete, Oroszország és az Egyesült Államok összefogásával jött létre, hogy támogassa a térség stabilizálását. Az arab közvélemény sok esetben elfogultsággal vádolja Blairt Izrael irányába, ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy jó kapcsolatokat ápolt bizonyos palesztin vezetőkkel, beleértve egy korábbi palesztin miniszterelnököt is. Ez a kapcsolati háló potenciálisan új lehetőségeket teremthetne Mahmud Abbász alternatívájaként, de felmerül a kérdés, hogy Izrael hogyan reagálna egy ilyen forgatókönyvre. A kényes politikai egyensúlyt mindenképpen meg kell őrizni, figyelembe véve a Gázai övezet napi kihívásait. Ezek a problémák nem ismeretlenek, hiszen Irakban is hasonló helyzetekkel kellett szembenézni, ahol a fegyveres csoportok aktivitása mindennapos jelenség volt. Az a tény, hogy a Gázai övezetben a fegyverek begyűjtése nem egyik napról a másikra történik, rávilágít arra, hogy a béke elérése hosszú és bonyolult folyamat, amely hónapokat, sőt éveket vehet igénybe. A helyzet megoldása nemcsak politikai akaratot igényel, hanem a helyi közösségek bizalmának helyreállítását is, ami szintén nem egyszerű feladat.

Mi biztosítja egy politikai csoport legitimitását a palesztin világban? Vajon egy választás elegendő ahhoz, hogy megerősítse pozícióját, vagy a fegyveres erőszak, amely más csoportokat kiiktat, biztosítja számára a hatalmat? Mi az a kritérium, ami alapján azt mondhatja, hogy ő valóban a palesztin nép képviselője?

Mindenképpen a választást említeném, bár kétségtelen tény, hogy klánok vannak, de visszautalnék a 2006-os választásra, amit egyébként még nyugati megfigyelők is viszonylag pozitívnak tartottak, miközben egy olyan hatóságtól kérjük számon a demokratikus alapelveket, azt ne felejtsük el, amelyik nem állam jelen pillanatban. Általában egy államnál szoktuk azt elvárni, hogy demokratikus struktúrák működjenek, itt pedig alapvetően egy részben egy autonóm területet irányító, részben jogkörökkel rendelkező testületről beszélünk. Igen ám, csak az akkori parlamenti választásokat megnyerte a Hamász és a Hamász alakíthatott kormányt. Ezért sem került sor igazából a választások megrendezésére. Nagyon nehéz lemérni azt a lakosságon belül, hogy a Hamász mekkora támogatottsággal rendelkezik. Vannak közvélemény-kutatási adatok, de ne felejtsük el, hogy egy háború közepette vagyunk, nem mindegy, hogy ki kérdez. Azt sem tudjuk például, hogy a palesztin lakosság hogyan áll ahhoz a kérdéshez, hogy elhagyja a Gázai-övezetet az újjáépítés idejére. Felmérések azt mutatják, hogy a lakosságnak körülbelül a fele hajlandó lenne ideiglenesen elmenni a Gázai-övezetből, viszont a képsorok, amelyeket meg látunk a tévében, azok teljesen ellentétesek ezzel, visszamennek azokra a területekre, ahol gyakorlatilag semmi nem maradt a lakhatásból, egész egyszerűen megsemmisültek a lakóépületek.

Csak ott jöttek a világra.

A menekültkérdés komplexitása a különböző konfliktusok következtében különösen éles, és sokak számára a földhöz való ragaszkodás szimbolikus jelentéssel bír. Ez a területi konfliktus nem csupán politikai, hanem mélyen gyökerezik a történelemben és az identitásban, ami megnehezíti a rendezést. Izrael nézőpontjából a megoldás keresése rendkívül bonyolult, és nem világos, hogy milyen lépések lennének elfogadhatóak. Különösen aggasztó tényező, hogy ha a Hamász vagy más csoportok irányítják a Gázai övezetet, Izraelben jogosan merülhet fel a félelem, hogy a 2023. október 7-i események megismétlődhetnek, ami további feszültségeket generálhat a régióban.

Megerősödnek, összeszedik magukat.

Az annektálás lehetősége kétségtelenül izgalmas téma, amelyet Szmotrics, a jobboldali kormány egyik prominens tagja vetett fel. A javaslata szerint, ahogyan az izraeli hadsereg halad előre és foglalja el a Gázai övezet városait, fokozatosan érdemes lenne annektálni a területet, megakadályozva, hogy bárki más hozzáférjen. Számos elképzelés létezik a helyzet rendezésére, a Trump-féle béketerv például elviekben kizárja az annexió lehetőségét, de nem tisztázza, mi lesz a Gázai övezet végső státusza. Ezt túl korai lenne előre megmondani, hiszen az államiság kérdése is szerepel a diskurzusban, de jól tudjuk, hogy Izrael éppen ellenkező irányba tett lépéseket. Az izraeli belpolitikában már évek óta napirenden van a Nyugati Part annektálása. Most, hogy az E1 övezetben, amelyet sokáig Izrael visszatartott nemzetközi nyomásra, engedélyezték a telepek létesítését, ez a terület integritását is veszélyezteti. Ben-Gvir kifejezésével élve, egy szöget vernek a palesztin állam koporsójába, és az ilyen lépések célja ennek megakadályozása. Noha Netanjahu személye megosztó, úgy tűnik, hogy Izrael belső körében egyetértés van abban, hogy a palesztin állam létrehozása jelenleg nem időszerű. Az izraeli társadalom elmozdult, és ehhez számos trauma is hozzájárult, különösen az, hogy a Palesztin Hatóság bizonyos értelemben elveszítette a kontrollt nemcsak a Gázai övezet, hanem a Nyugati Part egyes részei felett is. Ezen kívül a radikalizálódó izraeli telepesmozgalom is komoly kihívást jelent, ami erőszakspirálhoz vezetett. A palesztin oldalon a saját államiság víziója továbbra is a megoldás kulcsát jelentené, habár a Hamász ezt Izrael nélkül képzeli el. Bár a 2023-as támadások előtt ellentétes nyilatkozatokat tettek, most világosan kifejezik, hogy Izrael nélkül kívánják megvalósítani a palesztin államiságot. A palesztin egység hiánya tovább bonyolítja a helyzetet, és megnehezíti a konfliktus rendezését.

Gáza most kinek a földje? Ott már volt bent egyszer Izrael, és ki is vonult onnan.

2005-ben kivonult, korábban volt egyiptomi fennhatóság alatt is. 1993-ban, amikor Jasszer Arafat és Jichák Rabin izraeli miniszterelnök megkötötték az oslói megállapodást, azzal autonómiát adtak a palesztin területeknek öt évre, 1994-től 1999-ig, azzal, hogy majd öt év után megbeszélik a végső státuszát a területeknek. Gáza volt az első, amit gyakorlatilag átadtak, mert Izrael úgy látta, hogy ezt át lehet adni, és az egész Netanjahu-kormányzat az elmúlt években bizonyos szempontból arra a status quo-ra próbált meg építkezni, hogy korlátozottan, de együtt lehet működni a Hamásszal, még ha ez két-három évente bizonyos kisebb intenzitású konfliktusokat jelent. Ezeket Izrael megoldja, de nagyobb probléma nincs. Ez megdőlt 2023. október 7-én.

Van a húszpontos béketervben egy olyan fejezet is, hogy meg kell változtatni az izraeliek meg a palesztinok egymásról való gondolkodását az együttélés érdekében. Erre van bármennyi esély is? Mindenki emlékszik a saját halottjaira, nyilvánvalóan

Ma már egyik oldalon sem található olyan család, amely ne lenne valamilyen formában érintett a konfliktusban, legyen az közvetlen veszteség vagy személyes tragédia. A Gázai övezetben a lakosság körülbelül 80%-a él olyan családban, ahol az utóbbi két évben legalább egy haláleset vagy súlyos sérülés történt. Az infrastruktúra rombolása szembetűnő, és ezt nemcsak a palesztin oldalon, hanem az izraeli közösségben is tapasztalni lehet. A traumák nemcsak az október 7-i eseményekhez köthetők, hanem a túszok családjai mellett több százezer ember is megélte a nehézségeket, amelyek politikai vonatkozásai is vannak. Azt hiszem, mindkét nép mélyen traumatizált, ami nagy kihívást jelent az együttéléshez szükséges mentalitás megváltoztatásában. Izraeli és palesztin oldalon is vannak olyan hangok, amelyek az együttműködés mellett érvelnek. Például az izraeli parlamentben két képviselő is felemelte a „Recognize Palestine” táblát, amely Palesztina elismerésére szólít fel, de ez a nézet a Kneszetben kisebbségben van, és nem játszik jelentős szerepet a belpolitikában. Jelenleg az izraeli társadalomban a kétállamos megoldás népszerűsítése rendkívül nehéz, és ha ez nem valósul meg, akkor valószínűleg az egyállamos megoldás, például annexió felé haladunk. Ha ez bekövetkezik, az jelentős számú palesztin lakost hoz Izrael fennhatósága alá, ami alapvetően megkérdőjelezi az ország identitását és demokratikus struktúráit. Izraelnek már most is van kétmillió izraeli arab állampolgára, akik élvezik a demokratikus jogokat. De mi történik, ha a palesztin területek annektálásra kerülnek, és még milliós számú palesztin kerül izraeli irányítás alá? Ez egy teljesen új helyzetet teremt, amely komoly kihívások elé állítja a társadalmat.

Továbbá, a demográfiai trendek is jelentős hatással bírnak. Rendkívül gyors ütemben nő a szavazók száma, ami elegendő ahhoz, hogy akár az izraeli jogszabályokat is átformálják.

Fontos kérdés, hogy Izrael miként képes kezelni ezt a komplex helyzetet. Egyrészt ott van az annexió iránti törekvés, másrészt pedig egy olyan demográfiai trend, amely világosan a palesztinok javára billenti a mérleg nyelvét. A Gázai övezetben a termékenységi ráta az utóbbi években is jelentősen magas maradt, ami tovább bonyolítja a helyzetet.

Akik Palesztina elismerését sürgetik, mindannyian saját vízióval rendelkeznek arról, hogy milyen formában valósuljon meg az állam. Milyen város legyen a fővárosa? Mekkora területet öleljen fel? Milyen országokkal határosodjon? Ezek a kérdések mind-mind különböző nézőpontokat és elképzeléseket tükröznek, amelyek a régió jövőjét alakíthatják.

Nem igazán látom, hogy az európai államok valódi elkötelezettséggel lépnének fel a palesztinkérdésben. Inkább úgy tűnik, hogy a saját politikai pozíciójukat próbálják megőrizni, miközben támogatónak tüntetik fel magukat. Kíváncsi lennék arra, hogy a gyakorlatban milyen konkrét lépéseket tesznek majd a javasolt béketerv, például a 20 pontos javaslat, megvalósításához. Az igazi kihívás az, hogy eddig soha nem sikerült egyetérteni az olyan alapvető kérdésekben, mint például Jeruzsálem státusza, a határok meghatározása, vagy az izraeli telepesek sorsa, nem is beszélve a palesztin menekültek helyzetéről, akik a szomszédos országokban élnek. Az Osloi Egyezmény célja az volt, hogy ezeket a kérdéseket fokozatosan rendezni tudják, és végül a palesztin autonóm terület végső státuszát egy független államként határozzák meg. Azonban ez a folyamat mindkét oldalon fájdalmas traumákhoz vezetett. Izrael nem adta át ezeket a területeket, így a Nyugati Part jelentős része ma is izraeli ellenőrzés alatt áll. Ezzel párhuzamosan Izrael arra törekedett, hogy békés, elismert határok között éljen, amint azt az 1967-es háború után a Biztonsági Tanács 242-es határozata is hangsúlyozta. Azonban ez a vágy nem teljesült, mivel az állandó konfliktus folyamatosan feszültséget teremtett, és az izraeli társadalom politikai irányultsága is jobbra tolódott. Míg az 1990-es években sokan támogatták a palesztin államiságot, ma a közvélemény-kutatások világosan mutatják, hogy a helyzet megváltozott. Így rendkívül nehéz olyan megoldást találni a konfliktusra, amely minden érintett számára elfogadható lenne – sőt, jelenleg úgy tűnik, hogy ilyen megoldás egyáltalán nem létezik.

Ha az izraeli társadalom jobbra tolódott, és ehhez még egy terrortámadás is társul, akkor egy kormánynak gyakorlatilag nincs lehetősége arra, hogy bármilyen engedékenységet mutasson a palesztin államiság kérdésében. A politikai légkör annyira feszültté válik, hogy a kormányzat azonnali leváltásával kellene szembenéznie, amennyiben ilyen lépéseket tenne.

Az idő kerekét visszaforgatni az 1990-es évek békefolyamataira lehetetlen, és ez a múlt már örökre elillant. Az izraeli társadalom is átalakult azóta, ahogyan említettem. Jelenleg nem látom, hogy az államiság iránti támogatás erős lenne, és a terület is egyre inkább zsugorodik a telepespolitika következtében. Ha az államiság kérdéséről beszélünk, az csupán mozaikszerűen valósulhatna meg, hiszen a Nyugati Parton már alig beszélhetünk egybefüggő területekről. Ehhez hasonló lépésekre lenne szükség, mint amilyet 2005-ben Áriél Sárón miniszterelnök tett, amikor erőszakkal eltávolították a telepeseket a Gázai övezetből.

Izraeli katonák izraeli telepesek ellen.

Ezt most elképzelhetetlennek tartom, sőt, továbbmegyek, alapvetően, ha ma fölteszi valaki ezt a kérdést Izraelben, akkor hibának tartják ezt a 2005-ös kivonulást, és ahogy említettem, a telepesmozgalom számára Gáza is olyan cél, ahol telepeket kellene létesíteni a közeljövőben. Viszont értelemszerűen a palesztin lakosság ott van a helyszínen, 2,2 millió fő, Nyugati Part lakossága ennél még jóval jelentősebb, ezért nem nagyon látni rövid távú megoldását ennek a konfliktusnak.

Milyen elvárásai vannak a szomszédos arab országoknak a békefolyamat kapcsán? Létezik-e egy közös víziójuk arra vonatkozóan, hogy milyen következményekkel járhat, ha ténylegesen megvalósítják ezeket a lépéseket?

Egyiptom és Jordánia, a két kulcsszereplő a palesztin kérdésben, belpolitikai megfontolások miatt mindenképpen szeretné elkerülni, hogy a palesztin lakosságot a Gázai övezetből áttelepítsék. Jordániában a lakosság körülbelül fele palesztin származású, és ez az egyetlen arab állam, ahol a palesztinok részben állampolgárságot kaptak. Egyiptom jelenleg már tízmillió menekültet fogadott be, és ha megnyitná a határait a gázaiak előtt, akkor ezzel gyakorlatilag legitimálná Izrael tevékenységét, ami rendkívül fontos belpolitikai kérdés mindkét ország számára. El akarják kerülni a palesztin lakosság bármilyen formában történő befogadását, és azt is, hogy Izrael annexiós szándékai érvényesüljenek. Céljuk, hogy a lehető leghamarabb kivonuljanak az izraeli katonák a Gázai övezetből, és támogatják a palesztin államiságot, hiszen Egyiptom és Jordánia már aláírták a békeszerződést. Ugyanakkor a helyzet jelenlegi állapota zavaros. Az év elején Trump Riviéra-tervére válaszul Egyiptom egy béketervvel lépett elő, és az elmúlt hónapok során viszonylag sokat tett a palesztin rendőri alakulatok képzéséért, amelyek készen állnak a fellépésre. Elképzelhető, hogy a Hamász a palesztin rendőrség előtt teszi le a fegyvert, de kérdéses, hogy ez mennyire lesz hatékony. Továbbra is több tízezer fegyveres van a Gázai övezetben, nemcsak a Hamász, hanem az Iszlám Dzsihád és különböző klánok sora is felfegyverkezett.

Vagy ők maguk lépnek be rendőri egységekhez, ezzel újabb fegyverekhez jutva. A térségben már volt példa ilyesmire, és a váltáskor hajlamosak átállni.

Úgy vélem, hogy a téma legérzékenyebben Egyiptomot és Jordániát érinti. Ugyanakkor fontos észben tartani, hogy a kérdés tágabb kontextusban is jelen van az Öböl térségének országai között. Míg számukra a palesztin ügy talán nem annyira közvetlen, az alapelvekhez való ragaszkodásuk mindenképpen érezhető.

Van egy elképzelés arról, hogy mi történhet, ha a gázai Riviéra projektje nem valósul meg, melynek lényege az volt, hogy az emberek elhagyják a területet, amíg megkezdődik az újjáépítés. Donald Trump kijelentette, hogy ő neki állna a helyreállításnak, de a valóság az, hogy jelenleg öt méter magas romok borítják a helyszínt, ahol emberek élnek. Mi lesz a következő lépés?

Az első hónapokban a törmelékek eltakarítása kiemelt prioritást élvez, és ez a folyamat nem csupán néhány napot fog igénybe venni. A Gázai övezet alatt futó alagutak is komoly kihívást jelentenek, hiszen ezek több ezer kilométeren keresztül húzódnak, és részben Egyiptomban érnek véget. Az alagutak egy részét már sikerült megsemmisíteni, de Gázaváros környékén még mindig fennállnak. Ahhoz, hogy ez a terület lakhatóvá váljon, alapvető szükségletek biztosítása elengedhetetlen, mint a víz, áram és például a főzéshez szükséges gáz. A téli hónapok közeledtével, amikor az esős időszakok is megérkeznek, egyre sürgetőbbé válik a fűtés kérdése, ami különösen komoly napi kihívásokat jelenthet a helyi lakosság számára. Jelen pillanatban a rövid távú megoldásokra kell fókuszálni, és el kell vetni a Trump által javasolt Riviéra-tervet. A legfontosabb feladat az alapvető szükségletek kielégítése a gázai emberek számára. Izrael láthatóan partner ebben, amennyiben a tűzszünetet nem bontják fel. Ezzel Izrael is javíthat a nemzetközi megítélésén, de ez a folyamat sem fog egyik napról a másikra végbemenni.

Miből élnek a gázai emberek? Milyen forrásokból származik a jövedelmük? Hol tudják ezt a pénzt elkölteni, amikor a környezetük nagyrészt romokban hever?

Korábban a területen mezőgazdasági és korlátozott ipari tevékenységek folytak, de az elmúlt két év során ezek a tevékenységek gyakorlatilag megszűntek. A palesztin embereknek egy 20 kilométeres utat kellett megtenniük, amely délről északra vezetett. Olyan híreket lehetett hallani, hogy akik tehették, azok szamarat béreltek az útra, míg autóbérlés több mint ezer dollárba került – egy súlyos anyagi megterhelés, amit a legtöbb ember nem engedhet meg magának. A helyiek többsége segélyekből él, ami azt jelenti, hogy sürgős változásokra van szükség ahhoz, hogy új perspektívák nyíljanak meg számukra. Fontos, hogy az iskolák és kórházak újra működjenek, valamint hogy olyan jövőképet alakítsanak ki, amely nem a Hamász ideológiáján alapul. Ez az egyik legnagyobb kihívás, amellyel szembenéznek.