Lehetséges-e, hogy az Egyesült Államok, Olaszország vagy Franciaország gazdasági összeomlás elé nézzen?

Az államcsőd több mint csupán egy gazdasági kifejezés; valójában a nemzeti szuverenitás válságának szimbolikus jelképe. Amikor egy ország képtelen teljesíteni nemzetközi kötelezettségeit, az nemcsak pénzügyi zűrzavart eredményez, hanem súlyos társadalmi és politikai következményekkel is jár. Ez a helyzet a közösség szövetét is megrendíti, mélyreható hatásokat gyakorolva az emberek mindennapi életére és a politikai stabilitásra egyaránt.

Ukrajna helyzete napjainkban különösen éles fényt vet az eladósodás komoly veszélyeire. A Fitch Ratings 2024 májusában a korlátozott csőd, vagyis a Restricted Default kategóriába sorolta az ország devizaadósságát. Ez a lépés egyenes következménye annak, hogy az orosz invázió következtében az ukrán gazdaság több mint 30%-kal zsugorodott. Ezen túlmenően a GDP-alapú kötvények újratárgyalása nem hozott eredményt, az IMF-program felülvizsgálata pedig jelenleg folyamatban van, miközben a hosszú távú finanszírozási lehetőségek továbbra is megoldatlanok. Így tehát az ukrán államcsőd a jelenlegi gazdasági környezet szomorú realitása.

A XXI. század első négy éve rávilágított arra, hogy a szuverén csődök nem csupán szokatlan események, hanem a globális gazdasági ciklus természetes és elkerülhetetlen összetevői.

Argentína 2001-ben írta be magát a gazdaságtörténelembe, amikor több nagyjából 100 milliárd dollárnyi államadósságot nem fizetett vissza. Ez volt minden idők egyik legnagyobb szuverén csődje. A dollárhoz rögzített peso, a költségvetési fegyelem hiánya és a devizaalapú eladósodás végzetes kombinációnak bizonyult. Az utcákon tüntetések robbantak ki, az állam működése megbénult, és két hét leforgása alatt öt elnök váltotta egymást. A világ láthatta, hogy egy pénzügyi összeomlás gyakran gyorsabban söpör végig egy országon, mint bármely forradalom.

A 2010-es évek elején Görögország a kontinens adósságválságának szimbólumává avanzsált.

2012-ben hivatalosan is nemteljesítőnek minősítették, így megszületett az első szuverén csőd az euróövezet történetében. Az ok prózai volt, a számok kozmetikázása Görögországban ugyanis nem csupán költségvetési trükk volt, hanem egy egész nemzet közös társasjátéka.

A valóságnál vonzóbbnak tűnő statisztikák, a túlzott mértékű állami kiadások és az eurózóna szigorú szabályozása együttesen hozták el a közel 200 milliárd eurós adósságrendezés szükségességét. A "trojka", mely az IMF, az EU és az Európai Központi Bank képviselőiből áll, által bevezetett megszorító intézkedések mélyreható változásokat idéztek elő a görög társadalom életében, hosszú távon formálva annak gazdasági és szociális struktúráját.

A közelmúlt eseményei Afrikában és Ázsiában rávilágítanak arra, hogy a fizetésképtelenség nem csupán egy meghatározott földrajzi terület problémája. Például Venezuela 2017-ben, az olajbevételek drámai csökkenése és a kormányzati döntések következményeként államcsődöt hirdetett. Libanon 2020-ban először tapasztalta meg, hogy nem tudja törleszteni devizahiteleit, míg Srí Lanka 2022-ben, a devizatartalékai kimerülését követően, szintén csődöt jelentett. Afrikai színtéren Zambia és Ghána is rászorult az IMF támogatására, miután a kínai hitelek és a Covid-19 járvány által okozott gazdasági válság együtt túl nagy terhet jelentettek számukra. A modern államcsődök tehát sokszor nem háborús körülmények között, hanem hitelezői tárgyalások során dőlnek el.

A szuverén csőd sosem pusztán pénzügyi esemény. Politikai instabilitás, társadalmi feszültség és nemzetközi függőségek kapcsolódnak hozzá.

Görögországban a számháború, Venezuelában az autoriter rendszerhibák, Libanonban a mélyen gyökerező korrupció vezetett a krízishez.

Ukrajna esetében a háború okozta rombolás mellett a nyugati pénzügyi struktúráktól való függés is formálja a kockázatokat. Egy államcsőd tehát sosem pusztán számokról szól, hanem egy egész társadalom sérülékenységének a tükre.

A pénzügyi világválságok és államcsődök nem csupán véletlenszerű események, amelyek hirtelen tűnnek fel a gazdasági színtéren. Ezek sokkal inkább olyan ciklikus jelenségek, amelyek rendszeresen végigjárják a globális gazdaság perifériáit, és képesek egyszerre több országot is magukkal sodorni.

A mintázat szinte mindig ismétlődik. Először a túlzott eladósodás, aztán egy globális sokkhatás, melynek következtében a befektetői bizalom összeomlik. Ezt követi egy hosszú, évekig elhúzódó gazdasági és társadalmi válság. Az államcsődök tehát gyakran nem csupán egy-egy ország sorsának tragédiáját tükrözik, hanem a világgazdaság közös problémáinak figyelmeztető jelei.

A 19. század elején, a függetlenségüket frissen kivívott latin-amerikai államok (köztük Peru, Venezuela és Mexikó) voltak a brit pénzvilág lelkes hitelezőinek célpontjai. A londoni kötvénypiac befektetői az adósmúlt hiányától nem zavartatva, gyakran túlzott optimizmussal adtak pénzt ezeknek az országoknak. Ám az intézményi gyengeségek, a politikai instabilitás és az elmaradó vámbevételek gyorsan kijózanították a pénzembereket.

Az 1820-as évek végére a fizetésképtelenségek sorra következtek be, a piaci bizalom pedig eltűnt.

Az 1870-es években bekövetkezett drámai nemzetközi gazdasági visszaesés, amelyet az 1873-as bécsi tőzsdekrach váltott ki, különösen éreztette hatását az olyan országokban, ahol a gazdasági modernizációt külső hitelek segítségével próbálták megvalósítani.

Egyiptom, például, a Szuezi-csatorna megvalósítása érdekében jelentős kölcsönöket vett fel, ám ezek visszafizetésére végül nem volt képes, ami 1876-ban a csődjéhez vezetett. Görögország 1893-ban tapasztalta meg a fizetésképtelenséget. Ekkor a globális pénzügyi bizalom súlyosan megrendült, és a kötvénypiaci források ára egy egész generáció számára megemelkedett.

A világ legismertebb pénzügyi krízise, az 1929-ben kirobbanó nagy gazdasági világválság olyan adósságválságot generált, amely globális szinten több mint húsz ország csődjéhez vezetett. A deflációs politika, az aranyalaphoz való ragaszkodás és a zuhanó kereslet ugyanis lehetetlenné tette a devizaadósságok visszafizetését.

Németország újratárgyalást kezdeményezett a Young-terv kapcsán, miközben Magyarország és Ausztria fizetési moratóriumot vezetett be. Latin-Amerika államai pedig egyre inkább válságba jutottak. A 20. század elején bekövetkezett első globális csődhullám nem csupán nemzeteket sodort a mélybe, hanem a gazdasági ortodoxiák alapjait is megingatta.

A következő jelentős pénzügyi válság az 1980-as évek Latin-Amerikáját rázta meg.

Az olajválság következtében kialakult pénzbőség időszakában a nemzetközi bankok szinte elárasztották a régiót petrodollárokkal. Azonban, amikor az amerikai jegybank Volcker vezetése alatt megemelte a kamatlábakat, és a világpiaci árak csökkenésnek indultak, a törlesztőrészletek olyan mértékben megugrottak, hogy az már elviselhetetlenné vált a hitelfelvevők számára.

1982-ben Mexikó hivatalosan is bejelentette, hogy képtelen eleget tenni adósságainak, ezzel pedig elindult a latin-amerikai adósságválság viharos folyamata. A helyzet kezelésére az IMF által kidolgozott mentőcsomagok, strukturális reformok és súlyos társadalmi áldozatok váltak szükségessé. Ez az évtized, amely a Latin-Amerika számára a "elveszett évtized" néven vált ismertté, nem csupán gazdasági stagnálást hozott magával, hanem mély bizalomvesztést is az állami intézményekben és a fejlődés jövőbeni lehetőségeiben.

A történelem folyamatosan rávilágít arra, hogy a szuverén csődök nem csupán ritka események, hanem a világgazdaság túlfeszített állapotának ciklikus, rendszerszintű válaszai. Azok az alapvető tényezők, amelyek miatt ezek a válságok bekövetkeznek, újra és újra megjelennek. A túlzott hitelezési optimizmus, a gyenge intézményi struktúrák, a globális sokkok és a bizalom fokozatos elvesztése mind-mind olyan elemek, amelyek folyamatosan visszatérnek a gazdasági ciklusok során.

A pénzügyi világ ugyan nem felejt, ám mindig megbocsát, ha elég magas a befektetésen elérhető hozam. Az államcsőd tehát nem jelent örökös bélyeget, sőt, sokszor csupán a globális pénzügyi rendszer belső ellentmondásainak felszínre törésének a jele. Egy figyelmeztetés arra, hogy minden nemzet sebezhető, ha alábecsüli a pénzügyi ciklusok erejét.

Az államcsőd lehetősége nem csupán a háborús övezetek vagy a fejlődő országok sajátja. A globális gazdasági tájban, ahol a legnagyobb hatalmú államok is jelen vannak, számos strukturális probléma rejtőzik, amelyek pénzügyi stabilitásukat fenyegetik. Ezek a kihívások figyelmeztetnek arra, hogy a gazdasági erő nem mindig garantálja a biztonságot.

Lényeges, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az adósság mértéke önmagában nem elegendő ahhoz, hogy válságot okozzon.

A pénzügyi lavina elindulásához szükséges, hogy több sebezhetőségi faktor összefonódjon.

Íme néhány kiemelkedő problémaforrás:

Nézzük meg alaposabban, hogyan teljesítenek az egyes országok ezen kritériumrendszer tükrében.

Olaszország gazdasága régóta stagnál, és a számok aggodalomra adnak okot. Az adósságszint 135%, a GDP-növekedés negatív (-0,1 százalék), az elsődleges költségvetési hiány 3,5 százalék, miközben az infláció túl alacsony (1,7 százalék) ahhoz, hogy érdemben leépítse az adósság reálértékét.

Bár a kamatszint még mérsékelt (2,15 százalék), a befektetők idegei pattanásig feszültek. Bár a magas adósságállomány önmagában nem lenne gond, ha a gazdasági növekedést nem sikerül feljebb srófolniuk, illetve rendezni a költségvetés hiányát, akkor a kockázataik növekedni fognak a következő évékben.

Franciaország adósságrátája (113 százalék) és elsődleges deficitje (2 százalék) ugyan nem kirívóak, de a gazdasági növekedés (0,3 százalék) gyenge, az infláció pedig alig érzékelhető (1 százalék). A helyzet nem akut, de a trend aggasztó. A fiskális pálya fenntarthatatlan hosszú távon, így ha nem történik érdemi fordulat, akkor itt is a kockázatok növekedése várható.

Németország adóssága 63 százalék körüli szinten mozog, ami nem tűnik túl magasnak, és az elsődleges deficit is viszonylag alacsony, mindössze 0,3 százalék. Ugyanakkor a negatív gazdasági növekedés (-0,1 százalék) és az alacsony infláció (2 százalék) egy olyan helyzetet teremtenek, amely hosszú távon az adósság növekedéséhez vezethet, még a szigorú fiskális politika mellett is. Jelenleg a német gazdaság viszonylag stabilnak tűnik, azonban ha nem képesek újra visszatalálni a növekedés útjára, akkor a kockázatok fokozatos emelkedése várható.

A spanyol gazdaság helyzete képlékeny. A 102 százalékos adósságszint magas, de a 0,7 százalékos növekedés és a 2,7 százalékos infláció valamelyest enyhíti a terheket. A strukturális egyensúlytalanságok, mint például a 2,5 százalékos elsődleges deficit azonban hosszabb távon alááshatják a pénzügyi stabilitást. Esetükben az a fő kérdés, hogy mennyire lesznek képesek egyszerre tartani a növekedést és a költségvetési fegyelmet.

Az Egyesült Királyságban több riasztó tényező is összeadódik. A 96 százalékos adósságszint, a 4 százalékos elsődleges hiány, a magas kamatszint (4,25 százalék) és gyenge növekedés (0,7 százalék) mind piros jellel pulzál a gazdaságpolitikai döntéshozók előtt.

Az infláció viszonylag magas (3,4 százalék), ami csökkenti ugyan az adósság reálértékét, de elsősorban csak a hosszú lejáratú, hazai valutában denominált hitelek esetében. A briteknek mindenképpen kezdeni kell valamit a költségvetési hiányukkal. Egy ilyen lépés ráadásul a hitelek árát is mérsékelné.

Az USA gigantikus, 124 százalékos adósságát 7 százalékos elsődleges deficit és 4,5 százalékos kamatszint kíséri. A gazdasági növekedés (3 százalék) és az infláció (2,4 százalék) jelenleg még ellensúlyozzák a kockázatokat, ám a probléma strukturális. Ha a deficit tartósan ilyen magas marad, a globális bizalom is meginghat. Azaz Trumpéknak folytatni kell a DOGE által megszabott irányt, és mindenképpen mérsékelniük kell a kiadásokat, vagy emelni a bevételeket.

Kína 88%-os adósságállománya első pillantásra nem tűnik aggasztónak, azonban a helyzetet árnyalja, hogy az elsődleges deficit 7%-ra rúg, a gazdasági növekedés üteme pedig 1,1%-ra csökkent. Az infláció gyakorlatilag stagnál, mindössze 0,1%-os szinten van. Ebben a gazdasági környezetben az adósság reálértéke nem csökken, sőt, valójában növekszik. A legnagyobb kihívás számukra is az államháztartás egyensúlyának fenntartása.

Ahogy láthattuk, a világgazdaság nagy szereplőinek többsége több fronton is sebezhető. Az államadósság sok esetben magas, a növekedés (különösen Európában) gyenge, a költségvetési hiányok sok esetben jelentősek, és van, ahol a finanszírozási költségek is fájdalmas szinten vannak. Ráadásul úgy tűnik, hogy az infláció adósságmérséklő hatásában sem reménykedhetnek a gazdasági döntéshozók.

Bár konkrét csődveszély a fenti országok egyike esetében sem áll fenn, feladata minden ország döntéshozóinak van. Érdemes lesz tehát a fenti mutatókat figyelemmel kísérnie azoknak, akiket ezen államok pénzügyi egészsége érdekel.