Az élet védelme a szolgálat szívében rejlik - 15 évvel ezelőtt sújtotta hazánkat a vörösiszap-katasztrófa.
2010. október 4-én, 12:25-kor történt egy tragikus esemény: a MAL Zrt. ajkai timföldgyár vörösiszap-tározójának X. kazettája átszakadt. Az erősen lúgos, magas pH-jú, maró hatású anyag villámgyorsan elárasztotta Kolontárt és Devecsert, majd a nehézfémekkel szennyezett sárfolyam tovább terjedt Somlóvásárhely, Somlójenő, Tüskevár, Apácatorna és Kisberzseny irányába. Dr. Takács Árpád főispán közösségi oldalán idézte fel Magyarország történetének egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófáját.
Mint ahogyan azt a jelentés is rögzíti, a mentési akcióért felelős operatív törzs vezetőjeként a helyszínen látta el feladatát. Érkezésekor a táj vörösbe borult, mintha egy sci-fi film díszletei között járna, ám ez a valóság volt – Kolontár utcáin. A fájdalom és a veszteség súlya mindenütt érződött: üres tekintetekkel néző emberek, riadtan keresgélő állatok, iszapba ragadt emlékek – fényképek, gyermekrajzok. Felborult autók hevertek szanaszét, és a látvány világosan megmutatta a feladat súlyát: menteni, kitelepíteni, helyreállítani mindazt, ami még megmenthető.
Először a túlélőket keresték, majd a sérülteket látták el. A terepen - a szó minden értelmében - bajtársak voltak: tűzoltók, katonák, rendőrök, polgári védelmisek, mentősök, orvosok, tudósok, önkéntesek és a helyi lakosok éjt nappallá téve, egy emberként dolgoztak. Csak a kötelesség számított. A katasztrófa utáni második napon már száznál is több munkagép zúgott egyszerre és több száz ember lapátolt, mentesített és hordta a törmeléket megfeszített munkával, többnyire némán, dacolva - ahogy a helyiek hívták - a "vörös mocsok"-kal. 715 főt telepítettek ki és helyeztek biztonságba, 286 fő egészségügyi ellátást kapott, közülük 120 fő szorult súlyosabb kórházi kezelésre a maró lúg okozta sérülések miatt.
(Fotó: dr. Takács Árpád Facebook oldala)
Ahogyan megfogalmazta: az egyenruha világában olyan tapasztalatokat szerzett, amelyek révén megtanulta, hogyan kell hatékonyan kommunikálni az emberekkel és kezelni a különböző helyzeteket.
Protokollok, irányelvek és döntéshozatali folyamatok gazdag tárháza.
De vannak olyan pillanatok az életben, amikor a szabályok és eljárások elveszítik jelentőségüket: amikor szembesülünk azzal a fájdalmas igazsággal, hogy egy szeretett személy már nem tér vissza.
Tíz emberéletet követelt a tragédia azon a szomorú napon, köztük Angyalkáét is. A tizennégy hónapos kisbaba, akit az édesanyja karjaiban tartott, a vörös ár hirtelen támadásával elragadtatott. Amikor végre rátaláltak, már túl késő volt. Az a pillanat, amikor a veszteség megérkezett, a csendet hozta magával, amely a legdöbbenetesebb zúgássá vált. A délutáni fény is megváltozott – mintha az ég egy kicsit közelebb hajolt volna, hogy megfigyelje a földön lezajló tragédiát.
Harminckét nappal a gátszakadás következtében az utcaparancsnokok rádión bejelentették a belterületi mentesítés befejezését - még most is borzongás járja át, amikor visszaidézi azt a pillanatot: "Jelentem... készen állunk."
Egy röpke pillanatra megpihentek, de mindannyian tisztában voltak azzal, hogy a legnehezebb része - a helyreállítás, a kárpótlás, és a házak újjáépítése - még csak most kezdődik. Dr. Takács Árpád a továbbiakban az Újjáépítési Kormányzati Koordinációs Központ vezetőjeként folytatta a munkáját. Olyan időszak volt ez, amely valóban próbára tette az embereket.
Tizenöt év elteltével a természet újjászületett. A táj újra zöldell, a patak vize tükrözi a halak játékát, a rétek színes virágokkal borítják be a földet, míg a kertek lombkoronái összeérnek az utcák felett – mintha a múlt sebei végre begyógyultak volna. Az emberek is lassan visszataláltak a mindennapok ritmusához, a történelem nyomai pedig már csak emlékhelyek és csendes mementók formájában léteznek. Emlékeznek és főhajtással adóznak a múltnak.
Ma is ugyanazzal a fegyelemmel vallja: megelőzni, megóvni, ha kell, újjáépíteni - mert az élet védelme a szolgálat értelme.
