Az augsburgi csata 1070 évvel ezelőtt zajlott le, és jelentős esemény volt a történelem lapjain.
Ezerhetven éve, 955. augusztus 10-én győzték le I. Ottó német király csapatai a Lehel és Bulcsú vezette magyarokat az Augsburg melletti Lech mezején, a vesztes csata után véget értek a nyugati kalandozások.
A nomád életformát követő magyar törzsek a kilencedik század végén léptek be a Kárpát-medencébe, és fokozatosan meghódították az itt élő avar, szláv és bolgár népcsoportokat. Hatalmuk megszilárdítása után sorra indították hadjárataikat, amelyek során a Balkánon egészen Bizáncig, míg nyugaton a Pireneusi-félsziget határáig is eljutottak. Ezek a hadműveletek nem csupán a zsákmányszerzésről szóltak, hanem a környező államok ismeretének gyarapításáról és erejük felméréséről is. A gyakran véres harcok és akciók a köztudatban "kalandozások" néven váltak ismertté, megörökítve a korszak izgalmas, de egyben kegyetlen eseményeit.
Nyugaton az egyszerű emberek rettegve várták a magyar támadásokat, könyörögve: "A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!", azaz "A magyarok nyilaitól ments meg minket, Uram!"
Az Európában eddig ismeretlen, a nyílt csatákat elkerülő, gyors mozgású könnyűlovas hadviselési forma kezdetben rendkívüli sikereket aratott. Nyugaton nem tudtak védekezni ellene, és idővel a belső és külső konfliktusok során nem ritkán a magyarokat használták fel ellenfeleik harcában, próbálva egyben kiismerni a sztyeppei harcmodort. I. (Madarász) Henrik német király (919-936) felismerte, hogy a magyar fenyegetéssel szemben csak egy erős központi hatalom és egy jól szervezett, nagy létszámú hadsereg lehet hatékony válasz. Henrik kiterjesztette befolyását a bajor és sváb területekre, visszaszerezte Lotaringiát, és hogy időt nyerjen, 924-ben békét kötött a magyarokkal, még az adófizetést is vállalva. Az ezt követő években megerősítette a várakat, katonákat telepített a városokba, és rendszeresen gyakoroltatta csapatait. Kilenc év elteltével, 933-ban megtagadta az adófizetést, és a magyarokkal szemben Merseburgnál nehézfegyverzetű seregével diadalmaskodott. Bár a magyarok nyugati irányú kalandozásaik során továbbra is folytatták akcióikat, a német területeket már igyekeztek elkerülni. Henrik 936-ban elhunyt, és trónját fia, I. Ottó (962-től az első német-római császár) örökölte. A magyarok, kihasználva az új uralkodó bizonytalan helyzetét, a következő évben Szászország ellen támadtak, de visszaverték őket, és a hadjáratok ismét leálltak.
Ebben az időszakban a bajor harcosok is egyre ügyesebben alkalmazták taktikai stratégiáikat a nomádok harcmodorával szemben. Berchtold herceg seregei 943-ban Wels közelében szinte azonnal visszavonulásra kényszerítették a magyarokat. 950-ben, a 907-es pozsonyi csata óta először, a nyugati fronton indult támadás a Kárpát-medence irányába, míg egy évvel később a német csapatok Észak-Itáliában győzedelmeskedtek az Aquitániából visszatérő magyar egységek felett.
953-ban Ottó császár ellen fellázadt elsőszülött fia, Liudolf, valamint veje, Vörös Konrád, a lotaringiai herceg. Mindketten a magyaroktól kértek katonai támogatást. Az utolsó sikeres nyugati rablóhadjárat során, 954-ben, a magyarok feldúlták Frankóniát, ám Ottó haderejével nem találkoztak. A következő év folyamán a király megerősítette hatalmát, és Konrád is visszatért a hűségéhez. Ennek ellenére a magyarok újabb hadjáratot indítottak, vélhetően az előző évi eredményeik nyomán. 955 júliusában, békét színlelve, követséget küldtek Ottóhoz, de valójában a helyzet feltérképezésére törekedtek. Nem sokkal később megindult a Bulcsú, Lél (Lehel) és Súr vezette, körülbelül tízezer fős serege.
A Bajorországba betörő csapatok több részre válva feldúlták a vidéket, s jelentős zsákmány birtokában Augsburg alatt egyesültek. Szokatlan módon ostrom alá vették a viszonylag gyengén megerősített várost, amelyet Ulrik püspök vezetésével elszántan védelmeztek lakói, a nyílt ostrom egyébként sem nem illeszkedett a portyázásokra, rajtaütésekre épülő harcmodorba.
Amint elterjedt a hír, hogy egy körülbelül nyolcezer fős német felmentő sereg közeledik, élén a személyesen Ottó által vezetett erőkkel, a város lakói kétségbeesetten a közeli Lech folyó partjára vonultak, hogy ott nyílt csatát vívjanak. Ez a taktika általában nem volt jellemző rájuk, mivel mindig kerülték a nyílt összecsapásokat, de most a létszámfölényükben bíztak, abban, hogy megakadályozzák a közelharcot. A Szent Lőrinc napján, augusztus 10-én zajlott ütközet pontos részletei máig homályosak. A fennmaradt források alapján a magyar harcosok nyílzáporral indították a támadást, és egy részük ügyes manőverezéssel bejutott a német sereg hátsó vonalaiba. Itt a cseheket és a svábokat legyőzve nekiláttak a tábor és a málha kifosztásának. Azonban Vörös Konrád, aki a német hadrend hátsó szakaszát irányította, sikeresen körülzárta őket. A könnyű fegyverzetű magyarok a közelharcban alulmaradtak, és védtelenül álltak a nehézlovasság rohamával szemben.
A magyarok ügyesen alkalmazták a németek által már jól ismert taktikát, hogy menekülést színleljenek, de Ottó nem esett a csapdába, így a visszavonulás viszonylag zökkenőmentesen zajlott. A csata után azonban a németek azonnal üldözőbe vették a magyar csapatokat, és néhány nap leforgása alatt a sereg jelentős részét megsemmisítették.
Ottó a fogságba esett Bulcsút, Lélt és Súrt kivégeztette, ami a korban szokatlannak számított, mert a vezéreket hagyományosan váltságdíj fejében szabadon engedték. A csatához kapcsolódik a hét gyászmagyar története (a néphagyomány szerint csak heten, megcsonkítva térhettek haza, hogy hírét hozzák a vereségnek), illetve a Lehel kürtje monda. A vélhetőleg a kudarc kisebbítése érdekében született történet szerint Lehel, mielőtt felakasztották volna, utolsó kívánságaként azt kérte, hogy belefújhasson kürtjébe; ehelyett azonban "szolgám leszel a túlvilágon" felkiáltással úgy fejbe csapta Konrád királyt, hogy az azonnal meghalt. A hadjáratban való részvétel törzsi alapon történt, de a teljes magyar törzsszövetség nem vonult Nyugatra, s a Balkánra irányuló portyák egy ideig folytatódtak. A vereség nemcsak katonai, hanem presztízsveszteség is volt, s megmutatta: ha a magyar törzsek meg akarnak maradni a Kárpát-medencében, s Európához kívánnak tartozni, alkalmazkodniuk kell a nyugati mintákhoz.
