Annyira rettegtem attól, hogy elveszíthetem, hogy végül magamtól távolítottam el.

Azt hittem, csak én tudok ennyire szeretni. Aztán rájöttem, hogy ez nem szerelem volt, hanem függés. Dani már elmesélte a történünket, most elmondom, én mit éreztem.

28 éves vagyok. Három évig éltem együtt Danival, akit akkor tényleg mindennél jobban szerettem. Legalábbis azt hittem, hogy szeretem. Inkább akartam. Akartam, hogy engem válasszon, mindig, minden helyzetben. És ha úgy éreztem, ez nem egyértelmű, jött a pánik, a kétely, a görcsös kapaszkodás.

Féltékeny voltam. Igen, szinte már betegesen. Arra a lányra, akit csak nemrég ismertem meg. A kolléganőjére, akivel nap mint nap találkozott. Az edzőterem recepciósára, aki mindig mosolygott rá, mintha csak ő lenne a világ közepe. A pincérnőre, akinek kedvessége néha túlzásba ment, és mindig éreztem, hogy az ő figyelme milyen könnyen elterelheti a figyelmét rólam. De leginkább arra a szabadságra irigykedtem, amit ő még megengedett magának. Mert én már akkor is csak körülötte forogtam, ő pedig nem értette, miért lettem dühös, amikor nélkülem indult el valahová, mintha az ő világában nem lenne helye a féltékenységnek.

Nem is titkoltam. Azt reméltem, ha majd végre eljegyez, ha gyűrűt húz az ujjamra, akkor megnyugszom. Akkor majd biztos leszek benne, hogy szeret, és senki más nem kell neki.

De a kapcsolatunk folyamatosan romlott. A régi, mély beszélgetések helyett csak újabb és újabb viták születtek. Én folyamatosan próbáltam megérteni, míg ő csak a kifogásait sorolta. Végül azonban még a magyarázkodás is elmaradt.

Amikor végül elengedett, úgy éreztem, mintha a világom hirtelen összeomlott volna. Olyan volt, mintha az utolsó levegőcsövet is elvágták volna, és csak a sötétség maradt. Az érzelmek vihara magával ragadott: sírás, önsajnálat, düh, és titkos remények – mindez egy káoszban keveredett. Ahogy teltek a hónapok, a fájdalmam fokozatosan kezdett átalakulni, és egy új perspektívából kezdtem szemlélni a történteket.

Nem ő volt a hibás, és én sem voltam az.

Annyira rettegtem attól, hogy elveszítem, hogy végül én magam teremtettem köztünk egy távolságot.

Most, egy évvel később... boldog vagyok. Nem egy csodára ébredtem, hanem egy új szerelemre. Egy férfira, aki nem "megmenteni" akar, hanem mellettem áll. És akinek én is adni akarok, nem csak birtokolni.

Egy erős nő, aki nem fél az elhagyástól, hanem bátran néz szembe az élet kihívásaival.

Bevallom, hosszú ideig szégyenkeztem a múltam miatt. Ma már azonban másképp tekintek rá. Rájöttem, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy megértsen az igazi szerelem lényegét: nem az a fontos, hogy a másik el akarjon távolodni tőled, hanem az, hogy mindig vissza akarjon térni hozzád, mint egy otthonra.