A közelmúltban megfigyelhető amerikai-orosz kapcsolatok alakulása sokakat foglalkoztat, különösen, amikor szóba kerül Kína szerepe a háttérben. A Mandiner cikkében részletesen elemzik, hogy vajon a két nagyhatalom közötti közeledés mögött nem csupán a pol
Az amerikai és orosz vezetők a szaúd-arábiai találkozó nyomán közös geopolitikai érdekekről tárgyaltak. Ha Washington valóban a pekingi befolyás csökkentésére törekszik Moszkva irányába való közeledéssel, akkor egy rendkívül izgalmas geopolitikai kirakós bontakozik ki előttünk. Ha viszont nem ez a helyzet, akkor a helyzet még érdekesebb fordulatokat vehet.
Donald Trump külpolitikája, amely az America First elve mentén alakult, radikálisan eltért elődjei stratégiáitól. Az amerikai-orosz kapcsolatok újragondolása Európát váratlanul érte: a szaúd-arábiai és ukrajnai béketárgyalások puszta léte is azt jelezte, hogy az elnök az Egyesült Államok kül- és geopolitikai céljait újraértelmezi, figyelembe véve a szükséges eszközöket is. Az agresszív katonai politika, amelyet Biden is egyre inkább kétségessé tett négyéves elnöksége alatt, a múlté; helyét a sokkal árnyaltabb diplomáciai megközelítés veszi át. Az Oroszországnak tett amerikai gesztusok azonban nem csupán Putyin világpolitikai rangjának helyreállítására elegendőek, hanem akár a háború lezárására is, figyelmen kívül hagyva Ukrajna és az Európai Unió elitjének aktuális érdekeit. A háttérben zajló geopolitikai játszmában Kína a kulcsszereplő, amelynek felemelkedését nemcsak egy erős, hanem egy gyengült Oroszország is jelentősen elősegíti. Ha Trump képes az amerikai-orosz viszony pozitív irányú átalakításával Moszkvát távol tartani Pekingtől, az újra formálhatja a már amúgy is instabil geopolitikai térképet, amelynek kontúrjai éppen most kezdik el nyerni végső formájukat.
A szaúd-arábiai tárgyalásokat Kína diszkréten kísérte figyelemmel. Peking, amely az ukrajnai konfliktus kezdetétől fogva semleges álláspontját hangoztatta, az utóbbi három évben igyekezett maximálisan megerősíteni gazdasági és diplomáciai viszonyait Oroszországgal. Az idő előrehaladtával, és a szankciók következtében felmerülő problémák fokozódásával érdekes szerepcsere zajlott le:
Időszerű volt hát Putyin telefonbeszélgetése Hszi Csin-pinggel: a kínai elnöknek lehetősége volt megerősítenie, mennyire fontosak Peking számára a kétoldalú kapcsolatok, amelyek közös stratégiája hosszú távra szól, és "semmilyen harmadik fél nem tudja befolyásolni". A háború előtt néhány nappal meghirdetett orosz-kínai "korlátlan stratégiai partnerség" folytonosságára vonatkozó megjegyzések a jelenlegi szituációban nagyon is fontosak voltak: azzal, hogy Trump tárgyalásokat kezdett Putyinnal, visszaemelte az elnököt az eddig tőle szigorúan elzárt nyugati diplomáciai térbe, a politikai legitimitást jelentő gesztus ráadásul (eddig) kifejezetten pozitív üzeneteket közvetít az orosz elnök felé, arra kényszerítve Kínát, hogy óvatosan vizsgálni kezdjen olyan forgatókönyveket is, amelyek eddig fel sem merültek Oroszországgal - a Nyugattal folytatott hatalmi harcban legfőbb szövetségesével -kapcsolatban.
Az elsődleges fókuszpont
Az Egyesült Államok évtizedeken át Oroszországot tartotta legnagyobb kihívójának a globális hatalomért folytatott versenyben. Azonban Kína robbanásszerű felemelkedése és gazdasági teljesítménye megváltoztatta a helyzetet: Washington most már két, aggasztó nagyhatalmat is stratégiai problémaként azonosít. Trump első elnöki ciklusában kezdett körvonalazódni, hogy az elnök elsősorban Kínát tekinti a hegemónia szempontjából legnagyobb fenyegetésnek, míg Oroszország a második helyre szorult a világhatalmi riválisok listáján. Elnöksége alatt ez a tendencia még hangsúlyosabbá vált. Pete Hegseth védelmi miniszter nyíltan kommunikálta európai kollégáinak, hogy Trump prioritásait Kína határozza meg a védelmi kérdésekben, ezért az európai NATO-államoknak kell biztosítaniuk a kontinens biztonságát, hogy az amerikai hadsereg fokozatosan visszavonulhasson, és figyelmét az indo-csendes-óceáni térségre irányíthassa. Oroszország gyengülésével a washingtoni fókusz még inkább Peking felé tolódott, így először tapasztalhatta meg a világ, hogy egy amerikai elnök nem riválisként, hanem inkább partnerként tekint Moszkvára, és a feszültségek csökkentésére törekszik Putyinnal, ahelyett, hogy tovább gerjesztené azokat.
Egy minden eddiginél hatékonyabb gazdasági és katonai szövetség kialakulása a két ország között, kiegészítve a globális dél számos országával, alapjaiban formálná át a geopolitikai erőviszonyokat, és felgyorsítaná a jelenlegi, már amúgy is gyorsan erodálódó világrend átalakulását. Ha létezik olyan fenyegetés az Egyesült Államok hegemóniájára nézve, akkor az kétségtelenül egy szilárd orosz-kínai partnerség. Amikor tehát Trump egy eddig soha nem látott diplomáciai lépést tett Putyin irányába, a békefolyamatot eszközként felhasználva, és a szankciós politika enyhítésének, valamint a közös gazdasági együttműködés lehetőségeit boncolgatva, úgy tűnt, hogy éket kezd verni Kína és Oroszország korábban zökkenőmentes stratégiai kapcsolatába. Ám ez a látszat csupán.
Ahhoz, hogy Kína felé irányítsa figyelmét, a legcélszerűbb és leghatékonyabb megoldás az ukrajnai konfliktus lezárása lenne. Ezt úgy érhetné el, hogy Moszkvát rehabilitálva erősíti a kapcsolatait vele, ahelyett, hogy európai mintára még inkább megszorítaná azokat. Elméletben ez a lépés az orosz-kínai kapcsolatok gyengüléséhez vezethet, ami mindenképpen előnyös lenne az Egyesült Államok számára a geopolitikai versenyben. Jelenleg Oroszország inkább regionális szinten van jelen, míg Kína egyre inkább globális szereplővé válik, számos területen keresztezi Washington érdekeit.
Mindent egy lapra?
A következtetés, miszerint Oroszország hajlandó lenne enyhíteni a Kínával való szoros együttműködésén az amerikai ösztönzők és partnerség reményében, racionális, ámde kockázatos lépésnek tűnik. Ez a szövetség már a háború kitörése előtt is a Nyugattal szembeni identitásának megerősítésére törekedett, és egyre inkább olyan jelentős szervezeti keretekben öltött formát, mint a BRICS, amelynek alapvető célja mára világosan az Egyesült Államok gazdasági befolyásának csökkentése lett. Putyin biztosan nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy a Kínával ápolt viszonyát gyengítse csupán azért, mert az Egyesült Államok, különösen a Trump-elnökség idején, inkább a kooperációra törekszik, mintsem a nyílt konfrontációra. Kína Oroszország globális kapcsolatrendszerének legstabilabb alappillére, míg az Egyesült Államok politikai irányvonala nagymértékben az aktuális elnök nézeteitől függ – így tehát, ha Trump nyitásra kényszerül Moszkva irányába, az nem garantálja, hogy ez a tendencia tartós lesz.
Trump gazdasági és nem katonai békegaranciájának ígérete Ukrajnának az európai háborúpárti körökben szinte harmadik világháborús fenyegetésként cseng. Pedig nem annyira irreális javaslat ez. Az amerikai katonák nem fognak Ukrajna földjén megjelenni – helyettük olyan vállalatok lépnek majd a színre, amelyek védelme hasonló alapelveken nyugszik, mint a katonai haderőké. Ha Európa saját csapatait kívánja mozgósítani, az már az ő felelősségük, ahogyan az elnök orosz kollégájának közvetíti. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az EU nem képes önállóan megoldani a békefenntartás kihívásait. Míg erre rájönnek, Washington újra jelentős előnyhöz jut.
Hogy ez megtöri a transzatlanti egységet? Igen, mindenképpen. Ám Trumpnak éppen ez a célja. Világosan kifejezte elvárásait: a NATO európai szárnyának szakítania kell a "majd Amerika elintézi" gondolkodással, és fel kell nőnie az önálló védelmi képesség kiépítéséhez. A történetben éppen ezért okoz óriási problémát Európának, hogy Trump "kihagyja" a Moszkvával való tárgyalásokból. A kihagyás persze nézőpont kérdése. Az elnök találkozott Macronnal, Starmerrel, egyeztetett Melonival, Orbán Viktorral, ellenben eddig nem volt hajlandó szóba állni Ursula von der Leyennel, ahogyan Kaja Kallas, az EU külügyi főképviselője sem a legszívesebben látott vendég az Egyesült Államokban.
Ennek legszembetűnőbb mutatója, hogy a kétoldalú kapcsolatokra helyezi a legnagyobb hangsúlyt, míg a többoldalú tárgyalásokat, amennyire csak lehet, igyekszik elkerülni.
A Moszkvával kiépítendő új kapcsolatok hatása Európára nézve éppen Európa miatt lehet súlyos.
A geopolitikai és gazdasági szempontból is meggyengült Európai Unió jelenleg finoman szólva sem az a tényező, amelyet az Egyesült Államok Oroszországgal szembeni stratégiájában prioritásként kezelhetne. Az üzleti orientáltságú külpolitika, az America First koncepció és a kialakuló új világrend mind Kínát helyezik a washingtoni figyelem középpontjába. Európa, Ukrajnával együtt, ezen a téren csupán egy átmeneti elem az elnök számára.
Valami nem klappol.
A napokban Marco Rubio meglepő nyíltsággal kezdte el kiteregetni Washington lapjait egy interjúban. A külügyminiszter arról beszélt, hogy Washingtonnak elemi érdeke az orosz-kínai viszony fellazítása, miután egy túl szoros szövetség kialakulása a globális stabilitást veszélyeztetné. Rubio egyértelműen a két atomhatalom közeledésének kritikáját fogalmazta meg, majd megerősítette azt a narratívát, amely a szankciós politikát, a kommunikációs csatornák lezárását és Oroszország elszigetelését éppen Kína hatalmának növekedése miatt tartja rendkívül veszélyesnek. A tárcavezető kitárulkozása azért is meglepő, mert Trump kifejezetten nem szereti, ha olvasnak a politikájában.
Trump területi tervei mögött (Kanada, Panama-csatorna, Grönland, Gáza) nem tudni, mennyi a blöff, a kiszámíthatatlanságra játszás és a valós elhatározás. Ha komolyan gondolja az Egyesült Államok méretének szó szerinti növelését, az azt jelenti, hogy egy földrajzilag élesen körülhatárolható nagyhatalom alapjait teszi le, és szakít a Pax Americana egyébként is hanyatló eszméjével. Ebben az esetben azonban a földrajzi határok új érdekszférákat alakítanak ki, vagyis míg egy geopolitikai szegmensben az Államok egyeduralkodóvá válik, más területeken csökkenhet a befolyása. Hogyan lehet elkerülni az ebből fakadó konfliktusokat? Előzetes megállapodásokkal. Ha feltételezzük, hogy Trump mind Putyinnal, mind Hszi Csin-pinggel megegyezik a világ érdekszféráinak újragondolásáról (ami nem jelent automatikusan egyet a gazdasági verseny befejezésével), az tökéletesen belesimulna az America First elméletbe. Ahogyan a felek a szaúd-arábiai megbeszélés után fogalmaztak:
Amennyiben a helyzet nem így alakul, és Washington valóban csupán a szoros orosz-kínai együttműködés enyhítésére törekszik a közeledés révén, az jelentősen megváltoztathatja a geopolitikai tájat. Azonban ez nem az orosz-kínai kapcsolatok rovására fog történni. Ilyen forgatókönyv esetén elsősorban Európának érdemes aggódnia: míg az amerikai-orosz viszony rendeződik, és egy szoros gazdasági együttműködés alakul ki, Moszkva minden erejével igyekezni fog tovább erősíteni a Kínával fennálló kötelékeit. Ez a megközelítés egyfajta pragmatizmust tükröz, amelyet mind Donald Trump, mind pedig Hszi Csin-ping rendkívül értékel.
Nehezen elképzelhető, hogy Moszkva bármilyen módon is engedjen a kínai szövetségből. Gazdasági, védelmi és pénzügyi szempontból egyaránt komoly hibát követne el, ha ezt tenné, hiszen a BRICS-hez hasonló, egyre inkább fejlődő együttműködési formák révén már szoros kötelékek fűzik Pekinhez, sőt, bizonyos értelemben már függ is tőle. Ugyanakkor Trump történelmi lehetőséget kínál arra, hogy visszaálljon a globális politikai térkép középpontjába, és Oroszországot is visszavezesse a világ gazdasági vérkeringésébe. Az Egyesült Államok érdekeit jobban szolgálná egy olyan Oroszország, amelyet bizonyos fokig lehet kontrollálni, és amely nem állítaná meg a kínai fejlődést, de valamilyen módon lassítaná azt, mint egy olyan, amely nyíltan Washington ellenfele, és teljes mértékben Pekinghez kötelezi magát.
Az elmúlt évekkel ellentétben azonban egyáltalán nem törvényszerű, hogy a geopolitikai folyamatok, azon belül pedig az Egyesült Államok döntései Oroszország és/vagy Kína ellenében fognak zajlani. A pragmatikus együttműködés sokkal gyümölcsözőbb mindhárom ország számára az ideológiai dzsungelharcnál. A ragadozók is tiszteletben tartják egymás territóriumát - és jaj annak a növényevőnek, aki vakon közeledik érdekeik határaihoz.
