A kevesebb néha több – ez a mottó tökéletesen illik a Guns N' Roses budapesti koncertjéhez, amely nem csupán egy egyszerű zenei esemény volt, hanem egy igazi maratoni élmény. Az ikonikus rockzenekar a színpadra lépve egy olyan atmoszférát teremtett, amely

Kedden este lépett fel a Guns N' Roses zenekar Budapesten, a Puskás Arénában, amit annak ellenére hatalmas érdeklődés előzött meg, hogy a banda szinte napra pontosan két évvel ezelőtt már megtöltötte az ország legfontosabb koncerthelyszínét. A 2010-es évek derekán bekövetkezett visszatérésük óta ez volt a harmadik Guns-buli, amin jómagam is részt vettem, de valószínűleg az utolsó is. Hogy miért? Ígérem, kifejtem az okokat a későbbiekben.

Kezdjük egy kis kalandozással a zene világában: az a Los Angeles-i banda, amelynek története inkább egy szappanopera izgalmait idézi, a punkot, glam rockot, blues-t, metált és rockot mesterien vegyíti, mindössze hat stúdióalbumot adott ki (köztük egy koncertfelvételt és egy átdolgozásokat tartalmazót). A csapat, amely számos botrányával vált hírhedté, 1985 óta több mint 100 millió nagylemezt értékesített, alapjaiban ráébresztette a '80-as évek rockzenéjét, új életet lehelt a műfajba. Olyan felejthetetlen slágereket alkottak, mint a Sweet Child o' Mine, a Paradise City, a Don't Cry, a November Rain, a You Could be Mine és az Estranged, és ez csupán a kezdet. Az ő zenéjük valóban örök érvényű klasszikus lett.

Hihetetlen életpálya rejlik mögöttük, és érdemes megemlíteni, hogy a csapat minden egyes tagja korszakos tehetség, akik a múlt balhéi, hisztijei, és a drog- meg alkoholfüggőség árnyékát hátrahagyva már több mint egy évtizede próbálják rendbe tenni az életüket. Ráadásul szinte folyamatosan turnéznak, és a Hard School című EP-jüket is sikerült megalkotniuk. A 2015-ös újraegyesülésüket követő Not in This Lifetime... turné során közel öt és fél millió rajongó élvezhette a koncertjeiket, ezzel a banda felkerült a legnagyobb bevételt hozó koncertkörutak dobogós helyezettjei közé. Én is részese voltam ennek a csodának, és újra láthattam őket Prágában, ahol még éreztem az ős Guns-érzést, de sajnos 2023-ban Budapesten már nem volt meg ugyanez a varázs.

Azonban a Guns N' Roses azóta sem áll meg és idén a Because What You Want & What You Get Are Two Completely Different Things címmel, új turnéjával indult útnak, amely 43 állomása során 35 országot és 3 kontinenst érint. Budapestre már az új dobosukkal, Isaac Carpenterrel érkeztek, akit az Awolnation-ból igazoltak. Carpenter 2014 óta volt az Awolnation csapat tagja, de korábban Duff McKagan zenekarában, a Loadedben is dobolt, valamint dolgozott Adam Lamberttel és az A Perfect Circle-lel is. Tehát egy mindenevőről beszélhetünk a személyét illetőleg. Elődje, Frank Ferrer 19 év után hagyta ott a bandát, ezzel ő lett a zenekar történetének leghosszabb ideig szolgáló dobosa, már évekkel azelőtt csatlakozott a Guns-hoz, hogy Axl Rose újra elkezdett volna zenélni Slash-sel és Duff McKagannel.

Összességében egy kis változtatás mellett a csapat új névvel látta el azt a dalcsokrot, amelyet már egy évtizede játszanak. Legyen szó saját kreatív irányvonalukról vagy a menedzsment nyomásáról, a Guns nem ismer határokat. Monumentális koncerteket adnak, már hosszú évek óta, olyan grandiózus eseményeket, hogy Iron Man is csak nehezen bírná ki a háromórás bulikat. Mindez pedig egy jól megkomponált vagy éppen ellenkezőleg, kifejezetten unalmas setlist mellett történik; a magyar közönség kedden az utóbbit élvezhette.

A koncert fél nyolckor kezdődött az 1987-es Appetite for Destruction Welcome To The Jungle klasszikusával. Remek kezdés, de már a kezdő akkordoknál lehetett érezni, hogy valami nem stimmel a hanggal. A zenekarral nem volt probléma, oké Axl már nem a régi, de ez bele kellett, hogy férjen, hiszen amit az énekes az elmúlt években művelt magával, azt nem sok ember élte volna túl. Slash ismét topformában volt, ahogy Richard Fortus gitáros is, Duff McKagant talán említeni is felesleges, mert mindig hozza a kötelezőt; pontosan és csontprofin adja a Guns alapjait a ritmusszekcióban, Isaac Carpenter dobossal remek összhangban szólaltak meg, vagyis szólaltak volna meg, mert ki merem jelenteni, hogy ilyen ócska koncerthangosítást soha életemben nem hallottam: a nem kiemelt állóhelyen, ahol sikerült megállnom, egyszerűen egy hatalmas kása volt a sound, arról nem is beszélve, hogy Axl mikrofonja néha elszállt, így konkrétan a (dal)szövegekből semmit sem lehetett érteni, majd ugyanezt a sémát követve a dob néha elhalkult, majd újra a semmiből jött vissza, iszonyú hangerővel. A néha felbukkanó, de senki által nem várt monó-hangzásról nem is beszélve.

Ez a probléma egyébként szinte állandó vendég a Puskás Stadionban, ahol én még jól és tisztán megszólalni egy zenekart sem hallottam. Persze ez nem vígasz, főleg úgy, hogy ez most tényleg kritikán alulira sikeredett. Egy idő után megpróbáltam helyet változtatni és a tömegben egy-egy olyan pontot találni, ami méltó lett volna a zenekar eredeti megszólalásához, de sajnos kevés sikerrel. Egy óra elteltével szinte szétrobbant a fejem attól a katyvasztól. amit a hangmérnököknek sikerült összehozniuk, pedig a Bad Obsession, a Mr. Brownstone, a Live and Let Die és a Yesterdays is felhúzta a buli elejét.

A Guns N' Roses koncertjei mindig is váratlan fordulatokat tartogattak, és a legutóbbi budapesti fellépés sem volt kivétel. A setlist, amelyet a banda összeállított, meglehetősen eltért az elképzeléseimtől. Különösen meglepő volt, hogy a *Chinese Democracy* album öt dala is szerepet kapott az est folyamán, ami nem éppen a legjobb döntésnek tűnt. Ráadásul a feldolgozások aránya is szokatlanul magas volt, ami kissé elvonta a figyelmet a saját szerzeményekről. A koncert közepén, a 10. és 25. szám között, szinte megállt az idő, leszámítva Slash végtelen, lélegzetelállító gitárszólóit. Axl Rose hangja, amely mindig is a Guns N' Roses védjegye volt, az évek során sokat változott, és bár mostanra kicsit megkopott, még mindig messze van a hallgathatatlantól. Sőt, a legutóbbi fellépésén az elmúlt évekhez képest kifejezetten meglepően jól szólt. Axl karizmatikus színpadi jelenléte pedig olyan erővel bír, hogy még a hang nélkül is képes lenne elvarázsolni a közönséget, de ez önmagában nem elegendő ahhoz, hogy elfeledtessük a koncert hiányosságait.

Dögunalom a köbön volt ez a buli, amit a közönség sem fogadott kitörő örömmel, körülöttem az emberek vagy beszélgettek vagy a hangosítást szidták, teljesen jogosan, főleg a horrorisztikus jegyárakat figyelembe véve. Persze a monumentális Estranged vagy a Bob Dylan által írt Knockin' on Heavens Door azért javított az összképen, vagyis csak javíthatott volna, ha megfelelő minőségben szólalhatott volna meg. A buli gerincét hiába adta az Appetite For Destruction és a Use Your illusions 2 albumuk, ha mellette annyi volt az üresjárat, hogy szinte egy fél napot kellett várni egy-egy klasszikusra. 32 dalt eljátszani egy koncerten egyszerűen sok, és ha a számokat teljesen öncélúan válogatják össze, az sem egy hallgatóságbarát döntés. Valljuk be, hogy a legtöbb ember a nagy klasszikusok miatt ment ki.

Megértem, hogy a csapatban még mindig van annyi megalománia, hogy a mai napig szeretnék megmutatni a világnak: képesek bármilyen fizikai megpróbáltatásra. Azonban a Puskásban eltöltött több mint három óra alatt többször is úgy éreztem, hogy ez már túlzás - néha a kevesebb több. A koncert végére a közönség annyira kifáradt, hogy még a Sweet Child o' Mine, a Nightrain vagy a Paradise City sem tudta igazán megmozdítani a 60 000 fős tömeget. Összességében elmondható, hogy a Guns N' Roses már nem az a zenekar, amely a kilencvenes években volt, de kétségtelen, hogy mindent megtesznek, ami fizikailag lehetséges. A kérdés csupán az, hogy mindez mire elegendő. A koncert után azon tűnődtem, hogy ha másnap reggel a stadion környékére nézek, talán Slash még mindig ott fog szólózni. Egy biztos: inkább őrizgetem a Guns N' Roses emlékét a fiatalságom hajdani éveiből, mert ha ez a show még egyszer ilyen színvonalon zajlik, akkor szinte semmi sem fog maradni abból, amit valaha jelentettek számomra.

A 10/5 arányt egyszerűsítve 2-t kapunk. Ez a szám egyaránt jelképezheti a harmóniát és az egyensúlyt, hiszen a tíz és az öt közötti kapcsolat egy világos, jól definiált viszonyt tükröz. A számok mögött rejlő jelentések sokrétűek lehetnek, és a 2-es szám például a párkapcsolatokat, az együttműködést és a kölcsönös támogatást is szimbolizálhatja. Az egyszerűsítés folyamatában tehát nemcsak matematikai, hanem filozófiai mélység is rejlik.