A depresszió mindenkit elérhet, és sokszor váratlanul csap le ránk. Legutóbb a Bruce Springsteen életéről szóló film nézése közben gondolkodtam el ezen a mély és sötét témán. A Könyves magazin írása nemcsak a zenész pályafutását mutatja be, hanem azt is,

Akinek klasszikus életrajzi filmre vágyik, csalódni fog. Nem fogunk fesztiválok között ugrálni, és a legnagyobb Bruce Springsteen-slágerek sem zengenek majd újra, sem pedig ámuldozó rajongólányok nem kísérik végig a történetet. Az olyan filmekre jellemző, jól ismert fejlődéstörténet sem bontakozik ki előttünk, ahol a főszereplő a koszos kollégiumi szobájából a világhírnévig jut. Ehelyett egy sokkal sötétebb, nyomasztóbb két órával találkozunk, amely nem az énekes teljes életművét mutatja be, hanem csupán egy kicsiny, de annál súlyosabb részletét, amikor Springsteen a depresszióval küzdött.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem vagyok a hardcore Bruce Springsteen-rajongók táborának tagja, és nem is alakítottam ki magamban idealizált képet a rocklegenda személyéről. Éppen ezért nem aggódtam amiatt, hogy a róla készült életrajzi film esetleg romba dönti az eddigi nézeteimet. Elvárások nélkül foglaltam el a helyemet a vetítésen, persze nem lettem volna szomorú, ha a vetítés alatt az I'm on Fire vagy a Born in the USA dallamaira dobolhatom a lábammal a sötét moziban. A Sehol se otthon zenés jelenetei már-már felérték egy Bob Dylan-koncert élményével. Tehát az érdeklődésemet nem annyira a zenész pályája, hanem inkább a lenyűgöző előzetes és a fantasztikus színészgárda keltette fel, amelyben Jeremy Allen White (A mackó), Jeremy Strong (Utódlás, A Trump-sztori) és Stephen Graham (Kamaszok) alkották a középpontot.

Azért ez az előzetes magyarázkodás, mert a film megnézése után némiképp meglepett, hogy a filmes oldalakon szereplő pontozások szerint a nézők egyelőre nem fogadják osztatlan örömmel Scott Cooper filmjét, persze tény, hogy széles körben még csak mostantól lesz látható (október 23-án kerül a mozikba).

Talán azok, akik igazán szeretik Springsteent, nem annyira a zenész nehéz időszakaira kíváncsiak, mint inkább a lenyűgöző sikereire és az óriási stadionkoncertjeinek varázsára.

Scott Cooper rendező Warren Zanes azonos című könyvéből alkotta meg filmjét, amely a Bruce Springsteen által 1982-ben kiadott Nebraska album születésének hátterét tárja fel. A történet azon a kritikus időszakon játszódik, amikor Springsteen a depresszióval küzdött, miközben karrierje csúcsán állt. A rajongók lelkesedése az egekben járt, és mindenki kíváncsi volt, hogy mi lesz a következő lépése az ikonikus énekesnek, aki elbűvölte közönségét.

A lemezkiadó ezt természetesen látja, érzi és addig szeretné ütni a vasat, amíg meleg. Springsteenből azonban egyre inkább olyan dalok buknak ki, amilyeneket addig nem írt.

Andalgó, szomorú folk számok törnek fel belőle a hálószobájában egy szál gitárral, ami meglehetősen más irány az addig megszokott rockzenéhez képest.

Kik azok, akiket mindez megszólít? Miért nem inkább olyan tartalmat készít, amit a közönség elvár tőle? – ezek a kérdések foglalkoztatják Bruce Springsteen csapatát és kiadóját, de a művész nem engedi, hogy eltérítsék eredeti elképzeléseitől. Jelenleg csak így tudja kifejezni magát, és ez az út, amit választott, számára a legfontosabb.

Springsteen írásainak mélységét és állandóságát a gyermekkori fekete-fehér emlékek adják, amelyekben egy mélyen gyökerező trauma kísérti őt. Ezek a kollázsszerű visszaemlékezések visszarepítenek minket az 50-es és 60-as évek amerikai filmjeinek világába, ahol a családi dinamika drámai ellentéteket rejt. A háztartást vezető, önfeláldozó anya (Gaby Hoffmann) és az elhanyagolt, alkoholproblémákkal küzdő apa (Stephen Graham) kontrasztja éles és fájdalmas. A fiatal Springsteen a lépcsőfordulón kuporogva, kétségbeesett tekintettel próbálja dekódolni, hogy miért éppen őt sújtja ez a sors, és miért nem tud szabadulni a családi örökség terhétől.

Erre a kérdésre még a harmincas évei során sem bukkant rá.

A felszínre tört érzéseit kénytelen valamilyen formába önteni, így születik meg Nebraska. A lemez hátterében két jelentős inspiráció is áll: láthatjuk, ahogy Springsteen Flannery O'Connor novelláit tanulmányozza, akinek egy emlékezetes mondata a film szívét adja, valamint ekkor mélyen belemerül az 1950-es évek Amerikáját megrázó Charles Starkweather gyilkos ámokfutásának történetébe is. Starkweather ügyéről Terrence Malick készítette el debütáló filmjét, a Sivár vidéket, amelyet Springsteen lenyűgözve néz a kanapéján.

Mivel Bruce Springsteen dalainak zenei világából szinte semmi nem hallatszik a filmben, félúton már-már elfeledkeztem arról, hogy valójában ez a történet róla szól.

A depresszió kegyetlenül nem válogat, bárkit elérhet. Jeremy Allen White alakításában nem csupán egy sztárt látunk, hanem egy valós embert, ami igazán dicséretes. Mégis, bennem ott motoszkált a kérdés: vajon jó ötlet-e a mentális egészséget egy film középpontjába állítani, ha a teljes szétesés képe nem kerül kellőképpen bemutatásra? Nyilvánvaló, hogy lehet valaki hibátlan frizurával is depressziós, de talán hitelesebb lett volna, ha a pánikrohamok és a gyors autós száguldások során merészebben mélyednek el a depresszió sötét bugyraiba a készítők. Ennek ellenére a film mélyen megérintett, és még napokkal később is hatással volt rám.

Feloldást egyedül Jeremy Strong karaktere hoz, aki Jon Landau menedzsert, lemezproducert alakítja. Megható, ahogy végig Bruce mellett marad: képviseli az akaratát, nem kérdőjelezi meg, vele együtt szenved, majd üveges tekintettel örül a felépülésének. A Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől a testvéries barátság története is - hiszen a legmélyebb ponton is szükségünk van valakire, akire támaszkodhatunk.